Szombaton bemutattuk a Vitéz László-történetek 2025 drámakötetet. A bábszínház és a Korngut-Kemény Alapítvány a Kemény Henrik születésének 100. évfordulója alkalmából meghirdetett drámapályázatra beérkezett 33 pályamű közül ötöt (Pass Andrea, Schneider Jankó és Varga Péter, Kovács Géza, Nagy Orsolya és Rácz Attila Dániel) pályamunkáit tartott méltónak arra, hogy a Vörössipkások Nemzetközi Találkozójára nyomtatásban is megjelenjenek. Az alábbiakban Kékesi Kun Árpád színháztörténész bemutatón elhangzott gondolatait közöljük. A kötetet ide kattintva tekinthetik meg.



 Egy kötetről – és az örömről

Engem általában azért szoktak kibérelni, hogy okosságokat mondjak, és ha most megnyomnék magamon egy gombot, tíz percig lazán tudnám untatni Önöket olyan okoskodással, hogy Vitéz László azért élő figurája a magyar színháznak még 2025-ben is, mert egy archetípus megtestesítője, ekként a kulturális identitásunk része, és ugyanarra tanít – a túlélésre, az élet megőrzésére, a minden ártó, külső erőn való folytonos felülkerekedésre –, mint ezeréves nemzeti történelmünk. Az efféle, könnyen csúszó magyarázatoktól azonban most inkább megkímélném magunkat.
Már csak azért is, mert színháztörténészként a meggyőződésemmé vált, hogy nem érdemes túlontúl firtatni a jelenségek (akár múltbeli, akár mai jelenségek) okát. Az okok ugyanis sokkal szerteágazóbbak és ami lényegesebb: gyakran átláthatatlanabbak, mintsem hogy egy-két-három magyarázatban megragadhassuk őket, és gyorsan meg is nyugodjunk: értünk mindet. Sőt, az is előfordul, hogy egyszerűen nincsenek, és egy jelenség léte nem szorítható be az ok-okozat gondolkodási sémájába. A miért kérdésre adható válasz kutatása helyett inkább magát a létező jelenséget érdemes alaposan szemügyre venni, leírni, elemezni.
Ez a mai alkalom nyilván nem arra való, hogy a 21. század eleji Vitéz László-játszás jelenségével ezt megtegyük, ezért ebből a jelenségből ma egyetlen dolgot szeretnék csupán kinagyítani, nevezetesen az élőségét: hogy egy élő tradícióról van szó.
Amikor tíz évvel ezelőtt, Kemény Henrik születésének 90. évfordulóján a Korngut-Kemény Alapítvány és a Vojtina Bábszínház ugyanitt egy emléknapot rendezett, előadást tartottam a vásári bábjátszás hazai és nemzetközi helyzetéről, amelyre készülve áttekintettem, hogy kik és milyen formában játszottak és játszanak Vitéz Lászlót Kemény Henrik után, akár profi, akár amatőr módon, akár intézményes keretek között, akár azon kívül. És megdöbbentett a törekvések számossága, meg is írtam részletesen az Art Limesben.
Ma nem készítettem ilyen számvetést, de az elmúlt tíz évben folyamatosan figyeltem az ilyen törekvéseket, és azt láttam, hogy a számuk egyáltalán nem csökkent, inkább növekedett, és kifejezetten üdítő látni, hogy mennyi formában, módon csépeli ma is az ördögöt Vitéz László.
S amit mondtam, hogy élő tradícióról van szó, az azért különösen örvendetes, mert a hazai kultúrában és művészetben a csinált tradíciók, történelmek, trendek korát éljük. Gondoljunk a szubvencionált filmipar által ránk kényszerített történelemre, a Hunyadikkal, Hadikokkal, II. Andrásokkal mitizált, de mindenképpen csinált történelemre, kalotaszegi lagzival színesített csinált tradícióra, vagy a magát költőinek ködösítő színházi törekvéseknek a kortárs orosz színházi gondolkodás átvételére irányuló, vendégjátékok, vendégrendezések és vendégtanárságok sora által megtámogatott csinált trendjére.
Szerencsére azonban a Vitéz László-játszás nem szorul rá arra, hogy megcsinálják (és ezzel gyakorlatilag ki is csinálják), mert él és virul, és mindaddig fog is, amíg az alkotóknak igényük lesz arra (nyilván a közönségük igényére is ráérezve), hogy újra és újra elővegyék Vitéz László figuráját, és általa igyekezzenek szólni valami éppoly specifikusról, mint egyetemesről.
Már csak ezért sem okoskodni akarok ezen a csodaszép júniusi délutánon, hanem csupán örülni annak, amiről az előzőekben beszéltem.
Na meg annak, hogy miközben a Korngut-Kemény Alapítvány feladata egy tradíció ápolása, nem kényszerül holmi múzeumőri feladatra, sokkal inkább valami nagyon is vitális dolog újabb és újabb ösztönzésére – hol könyvekkel (mind ismerjük Heni bácsi memoárját, meg a pazar családi képeskönyvet), hol konferenciával, hol kiállítással, hol drámapályázattal.
Szerencsére ez az idén hirdetett drámapályázat sem kellett, hogy mozgásba lendítse egy tradíció beragadt, berozsdált vagy leeresztett kerekét, mert nagyon is forog az a kerék, épp csak egy kicsit jobban megpörgettük most. Sőt nem is igazán mi, az Alapítvány kurátorai meg a pályázat kiírói, hanem az a harminchárom pályázó, aki úgy gondolta, érdemes Kemény Henrik köpönyegéből kibújva vagy épp ezt a köpönyeget képzeletben felöltve, megmérettetnie magát ezen a drámapályázaton.
Persze kissé paradox helyzetről van szó. Mégpedig azért, mert Vitéz László mindig is az élő színház része volt, és az ma is, nem pedig az irodalomé, azaz nem dráma. (Beszéltük: van Vitéz László-játszás, de nincsenek Vitéz László-drámák.) Azok a darabok, amelyeket Korngut-Kemény Henrik leírt száz évvel ezelőtt, játékszövegek voltak, és nem az irodalmi jelennek szánta őket drámákként, hanem a családi emlékezet számára kívánta megőrizni.
Tudjuk: vannak újabb lejegyzett Vitéz László-játékszövegek is – mind ismerjük a Drámai Mesék sorozat vonatkozó kötetét, A halhatatlan Vitéz László címűt és a benne megjelent újabb darabokat. Ezek a játékszövegek mind előzetesen már a bábszínpadon kipróbált, kicsiszolt előadások papírra vetett változatai: lenyomatai nagy hatású, nagy sikerű színházi produkcióknak – olyanoknak, amelyek adott esetben szinte összeforrtak egy-egy bábos nevével, mint például a Vas Juliskás Vitéz László a Fabók Mancsiéval, vagy az Órajáték a Pályi Jánoséval.
Abban a drámakötetben azonban, ami ma jelent meg, nem játékszövegek olvashatók: nem kipróbált, kitisztított előadások szöveggé formált változatai, hanem egy-egy alkotó (drámaíró, színész, rendező) dramatikus formában megfogalmazott elképzelése valamiről, amit színpadon működőképesnek vél.
Öt ilyen szöveget kap most a „mezei” olvasó éppúgy, mint az eljövendő színházcsináló. S arról most nem beszélnék, hogy kb. még ugyanennyi szöveg volt csupán értékelhető a harminchárom pályaműből, tehát a beérkezett írások szűk harmada. A többivel alig tudott mit kezdeni a zsűri, pedig nem szakbarbárokból tevődött össze: volt köztük színész, dramaturg, kritikus és színháztörténész. S tulajdonképpen az, hogy a dobogós három darabon kívül csak kettő jelent még meg ebben a kötetben, annak tudható be, hogy szövegként, dramatikus formájú alkotásként ennyit vélt működőképesnek a zsűri.
De hogy e közül az öt dramatikus szöveg közül melyik és hogyan lesz majd működtethető a bábszínpadon vagy nagyszínpadon is, azt még nem tudjuk, azt majd kihullámozza az idő. De jó eséllyel mind ösztönzést adhat a színháziak számára, hogy ők próbálják ki, csiszolják ki ezeket a játékszöveg-kezdeményeket. Milyen szép lenne, ha ez mind az öt szöveggel megtörténne az elkövetkező években! S ha majd az előadások szolgálnának lenyomataként egy-egy ma érvényes drámai közelítésnek ahhoz, hogy mit is jelent Vitéz László a kortárs magyar jelenben.
De ha ez nem történik meg, akkor sem volt hiábavaló az idei drámapályázat és ez a kötet, mert ha csak irodalmilag rögzített formában is, de a kötődései révén ez az öt dráma ékes példáját szolgáltatja a Vitéz László-játszás élő sokszínűségének. Bőven van okunk tehát az örömre – egyenként és közösen is.

fotók: Csatáry-Nagy Krisztina