Saját történetét, az Emma csöndje című mesét állítja színpadra a Vojtinában Gimesi Dóra író, rendező, dramaturg. Nemcsak arról beszélgettünk, milyen érzés, amikor valaki kis tengeriuborka szeretne lenni és eltűnni a világ elől, hanem arról is, hogyan válik valaki háttérben lévő dramaturgból íróvá, miért volt igaza Csukás Istvánnak, és mit tanulhatunk a családi legendáriumokból.
Interjú.



Hogyan született meg az Emma csöndje története?
Felkérésre kezdtem el dolgozni a darabon. Régóta nagyon foglalkoztatott, hogy írjak arról, hogy mit is jelent egy gyereknek másmilyennek lenni egy közösségben. Sok időt töltöttem együtt egy barátnőm autista kisfiával, ami nagyon inspirált, mint ahogy az is, hogy olvastam egy cikket, egy igaz történetet egy süket kardszárnyú delfinről. Elgondolkodtatott a lehetőség egy gyerekszereplőről, akinek túlhallása van, túlérzékeny, autisztikus tüneteket mutat és egy állatszereplőről, aki épp fordított helyzetben létezik, semmit nem hall, ezért nehéz túlélnie a tengerben. Mi történik akkor, ha őket összeeresztem a történetben, és meg tudják érteni egymást? Innen indult Emma története, és az sem titok, hogy magamat, a gyerekkori szorongásaimat is megtaláltam ebben a témában: én nagyon csendes kislány voltam, nehezen szólaltam meg társaságban vagy idegenek előtt, majd a színház és színjátszókör hozta meg azt a bátorságot, hogy ki merjek állni emberek elé beszélni. Azt is nagyon szerettem volna belefogalmazni ebbe a történetbe, hogy a ma napig sokszor érzem azt, hogy Emmához hasonlóan szeretnék egy kis tengeriuborka lenni és eltűnni a világ elől, mert a világ túl nagy, túl hangos, túl szagos, minden érzékünkre folyamatosan hat, ami az én életritmusomnak sok.

Egyértelmű volt, hogy a gyerekkori, belső élményedet és a kardszárnyú delfinről olvasott történetet összehozod a tengerek világával és egy állatkórház, egy akvárium lesz az Emma csöndje helyszíne?
Igen, de nagyon erős élményem kisgyerekkorom óta, hogy ha egy nagyon zajos strandon beledugom a fejem a vízbe, akkor hirtelen csönd és béke lesz. Azt hiszem, ezt mindenki ismeri. Ez volt az egyik kulcsmomentum az Emma esetében, hogy a víz egy nagyon megnyugtató közeg és ez már hozta is magával azt, hogy a tengeri állatokkal való foglalkozás nagyon jól fog becsatornázódni ebbe a mesébe.

Volt-e benned olyan gondolat, amikor Emma alakját építetted, hogy egy korjelenségről írsz, hiszen egyre több gyerek ütközik a hétköznapi életben pszichés akadályokba, vagy inkább az munkált benned, hogy a személyes tapasztalataidat is felhasználva segíthetsz azzal, ha megírod, hogyan gyógyul meg egy ilyen jellegű elakadásból egy mese főhőse?
Azt hiszem, hogy személyes indíttatás nélkül semmit nem tudok írni. Nekem ez mindig nagyon-nagyon fontos, úgyhogy itt is az volt. Az, hogy mindez találkozik egy korjelenséggel, szerencse, miközben csúnyán hangzik, hogy szerencsének nevezem, mert valójában óriási probléma. Soha egyetlen könyvemre sem kaptam ennyi visszajelzést ismeretlen olvasóktól arról, hogy az ő gyerekük is ilyen, vagy ők maguk is ilyenek voltak, és milyen jó, hogy van egy ilyen könyv, amivel el tudja magyarázni a gyerekének, hogy miért fura az osztálytársa, a testvére, egyáltalán, hogyan értsük meg egymást. Nem gondoltam, hogy ennyire sok gyereket érint ez a probléma.

A Budapest Bábszínházban rengeteg gyerek vesz körül, ismered a nézői reakcióikat, gyerekekről gyerekeknek írsz. Íróként látod magad előtt vagy él benned a gyerek olvasó, akinek majd a kezébe kerül a könyved?
Ez azért nehéz kérdés, mert sokféle gyerek van. Amikor volt a fejemben olvasó, arra jutottam, hogy szerencsés, ha olyan gyerekek olvassák, akiknek nincs ez a problémájuk, de ismernek valakit, akinek van, és talán jobban megértik. Nagyon jó, ha olyan gyerekek találkoznak vele, akik átélték ezt, vagy ismerik bármely szegmensét, mert akkor azt fogják érezni, hogy nincsenek egyedül. Sokat jelentett nekem, hogy ebben a könyvben sokféle viselkedéssel találkozunk az állatok között is: meghatározó szereplő Iván, a cápa, aki az agressziójával a félelmét leplezi, a rettegését próbálja felülviselkedni. Emma, bár egészen más, mint Iván, mögé tud látni ennek a maszknak, ennek az agresszív viselkedésnek, és tudja szeretni Ivánt. Ez a szeretet aztán az Ivánt is meg tudja változtatni. Többféle lelki beállítódás van ebben a történetben, és szívből remélem, hogy azok a gyerekek is tudnak azonosulni vele. Lehet, hogy a történet segítségével talán egyszer tudnak beszélni arról, hogy nagyon-nagyon félnek dolgoktól.

A háttérben maradó, félénk természetedből fakadt, hogy dramaturg lettél, mások írásaival foglalkoztál, vagy nem is gondoltál kezdetben arra, hogy az írással próbálkozz? Mesélted, hogy a mestered, a színházjáró debreceniek körében is jól ismert Dobák Lívia bíztatott írásra, saját történetekre. Benned volt ilyen szándék?
Gimnazista korom óta az a nagyon furcsa lelkiállapotom van, hogy egyszerre van bennem egy elképesztő elbújni akarás, háttérben maradni akarás, és közben egy hihetetlen exhibicionizmus. És ez a kettő teljesen egyenértékű. Ez borzasztó.

Hogyan tudod kezelni?
Kamaszkoromban okozott viselkedészavarokat. Néha tényleg azt kívántam, hogy senki ne szóljon hozzám, néha meg a társaság középpontja szerettem volna lenni. Azt hiszem, hogy a felnőttkoromnak ez lett az egyik tétje, hogy ezt a kettősséget jól tudjam kezelni. Nagyon boldog vagyok, hogy a munkám sokféle. Egyrészt egy abszolút segítő szakmában, a háttérben maradva dramaturgként tudok működni, és egy elmélyült, elemzőbb szemszögből tudom segíteni a rendező kreativitását. Sok felelősséggel jár ez is, de mégis csak a rendező mögött vagyok. Nagyon jó, hogy írok. Óriási szükségem van arra, hogy tudjak egyedül maradni egy munkával. Nem frusztrál, hanem felszabadít. Ezek mellett néha rendezek és sokat tanítok, ami egy nagyon-nagyon exhibicionista tevékenység, mert nagyon koncentrálni kell, adott esetben szerepelni kell, sőt élvezni is kell a szereplést. A tanítás adta meg azt a biztonságot, hogy a szereplést már nagyon tudom élvezni.
Új köteted, az Amikor mesélni kezdtek a fák kapcsán úgy tűnik, szívesen kutakodsz a múltban, keresgélsz egy kor kultúrtörténetével, szokásaival kapcsolatban, miközben itt is felsejlik, hogy a saját élményeidből is dolgoztál.
Elképesztően élvezem a kutatást, talán azt a legjobban. A Városliget történetének felkutatásában nagyon sokat segített az Apukám, nagyon sok adalékot és nagyon sok könyvet adott, hogy mit olvassak el. Van tehát egy családi indíttatásom is ez ügyben, de már az is ragyogó volt, amikor az Időfutár írása miatt másfél évig Shakespeare Angliájában éltem. A legújabb kötetemben szerettem volna megírni a saját családtörténetemet, csak sokkal áttételesebben. Szegeden éltünk, ez pedig egy budapesti családtörténet, de van benne sok olyan motívum, ami az én családom nőtagjaival esett meg. Szerettem volna egy többgenerációs női történetet írni, mert nagyon foglalkoztat, hogy mi van bennem a nagymamáimból, vagy mi van bennem az anyukámból, már csak azért is, mert nálunk mindig nagyon erős női összetartás volt a családban a nagymamám, anyukám és én köztem.



Nem arról szól ez, hogy ezekben a kapcsolatokban, közös történetekben önmagunk mozaikjait pakolgatjuk?
Hát persze. Azon kívül, hogy kiből mennyi van bennem, foglalkoztat, hogy kinek milyen hibáit lehet meghaladni, milyen szorongásait felismerni magamban és nem tovább vinni. Másrészt, mert nagyon szoros volt a viszonyom a nagymamámmal, volt ebben egy misszió is: mennyire jó lenne, ha olvasva ezt a könyvet, a mai gyerekek és szülők is elkezdenének beszélgetni a nagyszülőkkel komoly dolgokról: hogy élték meg a háborút, vagy akár az 50-es, a '60-as éveket. Ezek a családi legendáriumok építenek minket: segítenek abban, hogy tudjuk, honnan jöttünk és jobban megértsük magunkat. Az a jó a gyerekekben, hogy ha a telefont adod a kezébe, akkor azzal fog foglalkozni, ha a tévé elé, vagy a Netflix elé ülteted le, akkor azzal, ha pedig beszélsz neki a 60-as évekről, akkor az is iszonyatosan fogja érdekelni. Azt látom, hogy egy idős ember és egy kisgyerek nagyon jól meg tudja találni a közös hangot.

Egyszer azt mondtad egy interjúban, hogy gyerekeknek érdemes írni. Érdekelne, hogy miért gondolod így, és hogy azóta megfordult-e a fejedben, hogy a felnőtteket szólítsd meg?
A kutatás miatt nagyon szívesen írnék ifjúsági történelmi regényt. Mélyen egyetértek még mindig saját magammal, de Csukás István mondott egy sokkal jobbat, hogy a gyerekeknek úgy kell írni, mint a felnőtteknek, csak egy kicsit jobban. Azt érzem, hogy sokkal nagyobb felelősség, és sokkal nagyobb tétje van gyerekeknek és fiataloknak írni, mert nagyobb a hatása azoknak a könyveknek, amiket gyerekkorunkban, illetve kamaszkorunkban olvasunk el. Azokat a történeteket és azokat a mondatokat, ha jókor kapnak el, elvisszük egész életünkre. Most nagyon-nagyon érdekelnek a zsánerek, tehát krimit is írnék. Történelmi krimit, vagy történelmi regénybe ágyazott krimit, de kamasz főhőssel.

Most az Emma csöndjét rendezed a Vojtina Bábszínházban. Íróként, rendezőként hová helyezed a hangsúlyt?
Szerintem nagyon fontos motívum, hogy Emma nem saját magáért teszi meg azt a lépést, hogy nem marad háttérben és megszólal, hanem valaki másért, ebben az esetben a Fülöpért, a kardszárnyú delfinért, és Iván is valaki másért tud túllépni saját magán ebben a történetben. Mindig könnyebb nem magunkért tenni valamit, hanem valakiért, akit szeretünk. Az, hogy ezáltal a saját problémánk is megoldódik, szerintem nagyon fontos. Erős fókusz az is ebben a történetben, hogy bátornak kell lenni: Emmának is és Ivánnak is. Egyébként Emma szülei is csodálatosak ebben a történetben: ahogy nagy türelemmel és szeretettel veszik körül ezt a kislányt. Fontos, hogy leküzdjük a saját elakadásunkat, de erre a lökést gyakran tényleg valaki más tudja megadni.

Milyen látványvilágban gondolkodtatok?
Grosschmid Erik a díszlettervező, Takács Mari a bábtervező. Erikkel már többször dolgoztunk együtt, Marival pedig az Emma csöndje kötet kapcsán találkoztam először, ő készítette az illusztrációkat. Amikor a látványvilágot terveztük, már az első pillanatban világos volt, hogy egy nagyon puha, barátságos és befogadó világ legyen a tengeri állatoké. Mari rajzai ezt nagyon szépen közvetítik, és elképesztő jól néznek ki bábként is. Erikkel egy dupla paravánrendszerben álmodtuk meg az akváriumot, azon túl a tengert, ami tulajdonképpen a nézőtér és ezt a két szintet: az emberekét és a tengerek világát egy móló köti össze, ami az Emma kedvenc helye lesz a darabban.