LOMTALANÍTÁS – kamasztörténetek című színházi nevelési előadásunk idén januárban mutatkozott be nagyközönség előtt. A 15-16 éves korosztálynak szóló, drámafoglalkozással egybekötött produkció két színészével, Hell Krisztinával és Hajdú Péterrel beszélgettünk.
 

Melyek az első benyomások, amelyek az előadással kapcsolatban megfogalmazódnak bennetek?
Hell Krisztina: Tanulságos volt. Sok küzdelem övezte a létrejöttét, de a fiatalokkal folytatott párbeszéd azt mutatja, hogy érdemes volt belevágnunk. Mindenképpen fontosnak tartom, hogy az előadás által felvetett témákról beszélgessünk.
Hajdú Péter: Jól érzem magam benne, jól esik másfajta közegben, másfajta stílusban, idősebb korosztálynak játszani. Színészileg nem okozott nagy nehézséget a szerepformálás. Szeretem váltogatni a figurákat, amelyeket hol két bábbal, hol a saját testemmel kell alakítanom.

Egyik nap mesei figurákat alakítotok óvodás és kisiskolás korosztálynak, másik nap valós emberi helyzetekkel, sorsokkal szembesítitek kamasz nézőiteket. Színészként hogyan élitek meg ezt a feladatot?
Hell Krisztina: Másfajta színészi jelenlétet igényel egy kamaszoknak szóló előadás, mint amikor óvodás, kisiskolás korosztálynak játszunk. Bátrabban, a maguk valóságában mutathattunk meg olyan érzelmeket, mint például az agresszió, a düh.
A játéktér szintén szokatlan számunkra. Az előadást körbeülve nézik a nézők. A fiatalok közelsége annak ellenére, hogy igyekszünk minden egyes alkalommal ugyanúgy játszani, óhatatlanul befolyásol minket. Azt tapasztalom, hogy a szűk tér miatt kezdetben feszengő kamaszok egy idő múltával feloldódnak.
Hajdú Péter: A Lomtalanítás a bábszínház műsortervében különlegesnek számít, nem csak a megcélzott korosztályt illetően. Az a bevett gyakorlat ugyanis, hogy 40-50 előadásból álló szériákat játszunk. Színészként a monotonitással való szembenézés kihívása folyamatos nehézséget jelent ilyenkor. A Lomtalanítás kizökkentett bennünket ebből a fajta rutinból. Jó volt megtapasztalni ezt a különbséget.

Az előadást egy ponton drámamunka szakítja meg, melynek ti is aktív résztvevői, alakítói vagytok.
Hell Krisztina: Igen, nemcsak színészként, hanem drámapedagógusként is jelen kell lennünk. Frontális helyzetben és kiscsoportokban beszélgetünk a gyerekekkel. Ez a fajta munka, mivel soha nem csináltunk ilyet, nagy koncentrációt követel tőlünk, színészektől. Nem egy betanult szöveget mondunk ilyenkor, végig figyelnünk kell a gyerekek reakcióját, amelyre aztán nekünk is megfelelően kell tudnunk reagálni, mindez nagyon fárasztó.
Petivel jól kiegészítjük egymást. A kiscsoportos beszélgetéseket mindketten másképp vezetjük, máshogy közelítjük meg a felvetett témákat. Petinél a beszélgetések csendben, nagyobb elmélyültséggel zajlanak, nálam felszabadultabban, „hangosabban”.
Hajdú Péter: A drámamunka jelentette számomra a legnagyobb kihívást ebben az egész folyamatban. Kaposi László, rendező segítségével készültünk fel rá. Átbeszéltük a gyerekeknek szánt kérdéseket, ha szükséges volt, javítottuk őket. Szükségem volt ezekre a kapaszkodókra, mert egyáltalán nincs gyakorlatom a drámapedagógiában.

Milyenek a visszajelzések az előadással kapcsolatban?
Hell Krisztina: Az előadást megtekintő pedagógusok és a diákok körében pozitív visszajelzésekkel találkozunk. Nagy az érdeklődés az előadás iránt, mely elsősorban azzal magyarázható, hogy Debrecenben szokatlan a fiatalok ilyen jellegű megszólítása. Fokozatosan kell bevonnunk, azt gondolom a diákokat és a pedagógusokat a színházi nevelés műfajába éppen ezért. A Vojtina Bábszínház első ilyen kísérletét a Lomtalanítással azért tartom szerencsésnek, mert egy kevésbé szélsőséges témát dolgoz fel, viszonylag egyszerű drámafoglalkozás kíséretében.
Hajdú Péter: Érdekes volt megtapasztalni, milyen különböző intenzitással vesznek részt a foglalkozáson a kamaszok iskolatípustól, társadalmi helyzettől függően, vagy épp ellenkezőleg. Időnként kellemes meglepetésben volt részem.
Hell Krisztina: Előfordult, hogy olyan osztályok látogattak minket, akikről már az előadás előtt kiderült, hogy a közelmúltban olyan történésekben volt részük, melyek feldolgozásán még nincsenek túl. Lélekben és tudásban igyekeztük felkészíteni magunkat arra, hogyan vezessük a velük való párbeszédet, de tulajdonképpen nem került sor kínos szituációra, a darabra fókuszálva zajlottak a beszélgetések. Más osztályokban sokkal szélsőségesebb reakciók is előfordultak, volt például, aki sírva fakadt.

Milyen kép alakult ki bennetek a kamaszokról?
Hell Krisztina: Érezhető rajtuk egyfajta megfelelési kényszer. Mi tőlünk telhetően, igyekszünk olyan légkört teremteni, amelyben felszabadultnak érezhetik magukat. Csak remélni tudom, hogy a kérdéseinkre tényleg valós válaszokat adnak. Az előadás végén megkérdezzük tőlük például, hogy mit gondolnak, mi lesz a két főszereplő sorsa, hogyan fejeznék be a történetüket. A válaszokat két csoportra lehet osztani, vannak, akik hollywoodi befejezést találnak ki, és vannak, akik végletesen szomorút.
Hajdú Péter: Az mindenképpen meglepő volt számomra, hogy sokkal érettebben gondolkoznak, mint annak idején én ilyen idős koromban, bár lehet, hogy én voltam a kortársaimhoz képest infantilis, nem tudom. Visszatérve a mai kamaszokra, számtalan helyzetben felelősen, rugalmasan gondolkodnak, keresik a kölcsönös megoldásokat. Képesek kívülről látni saját magukat, de egyúttal megértik a szülő nézőpontját is. Tökéletesen tisztában vannak azzal, hogy mennyire abszurd, idegesítő tud lenni, ahogy olykor egy kamasz viselkedik, ugyanakkor pontosan tudják azt is, hogy ez egy életkori sajátosság.
Hell Krisztina: Érdemes volt megszólítani ezt a korosztályt, a bennünket felkészítő pszichológus is megerősített ebben. Reméljük, hogy a későbbiekben is lesz majd folytatása ennek a fajta munkának egy komplexebb drámafoglalkozással kiegészítve. Mindenképpen szeretném, ha a már meglévő drámatanári tapasztalatainkat tovább gazdagíthatnánk.