Hogy mennyire időszerű és izgalmas fókuszra tapintottak, azt az alább olvasható elgondolkodtató írások és a bennük felvetődő kérdések bizonyítják. Miért érez a néző empátiát egy robot iránt? Vajon a robot egy értelemmel rendelkező mechanikus báb? Egy napon több lesz, mint ember? Miért siratták meg olyan sokan hitchBotot, az emberek és a gépek kapcsolatának tanulmányozására tervezett autóstoppos robotot, aki egyedül utazott át Kanada keleti partjáról a nyugatira, majd második útján, Philadelphiában feldarabolva találták meg az út szélén? Hogyan viszonyultak a szereplők a 6 éves gyerek méretű robotszínészhez a próbák folyamán? Mi változott, 
miután beszélni is tudott? Hogyan vált mesterséggé a digitális bábozás?

Dimitri Jageneau, az UNIMA International volt főtitkára három, a bábművészethez és a témához kötődő gondolkodót kért fel az idei üzenetek megfogalmazására. Kik a szerzők? Linda Blanchet rendező, dramaturg, aki 2019-ben megírta a Killing Robots című darabot, amelyet hitchBOT története inspirált; Zaven Paré, az avantgárd bábszínházi mozgalmak élvonalába tartozó alkotó, aki a technológiai művészetek úttörőjeként a hagyományos bábzsinórokat kábelekkel helyettesítette, hogy megalkossa első elektronikus bábjait és Stefan Kaegi, aki dokumentumszínházat, audiointervenciókat és magával ragadó formátumokat készít, gyakran nem színészekkel együttműködve, akik egyedi történeteiket mesélik el.
 

Dimitri Jageneau

Robotok, mesterséges intelligencia és a báb álma?

„Milyen kódok jelentik a szépséget, milyen
számjegyek foglalják magukban, alakítják át, dekódolják úgy,
hogy a folyamat során nem ejtik fogságba vagy fojtják meg
ennek lényegét? A szépség, ez a csoda, ez a kincs nem a
technika miatt, hanem annak ellenére halad át csorbítatlanul az
új gépeken.”
(Salman Rushdie, Fúriadüh, első rész, 2001)

„… a legrégibb műalkotások kezdetben mágikus, utóbb valamely vallási rituálé szolgálatában álltak.”
(Walter Benjamin, A műalkotás a reprodukálhatóság korában, 1936)

Miről álmodnak a bábok? Ugyanúgy álmodnak bárányokról, mint ahogy egy kiborg álmodhat kiborg bárányokról? Vajon a báb csak egy kezdeti szakasza a fejlődés történetének, amelyben a báb egy autonóm robot létrejöttének előképe? A „robot” kifejezés Karel Čapek képzeletének szüleménye a R.U.R. (Prága, 1920) című művéból? És ez „rabszolgát” jelent? Vagy ez a kabbalista „gólem” lény, amely Prága utcáin kísért (Gustav Meyrink, 1915)? Vagy a még félelmetesebb Frankenstein, egy darabonként összevarrott test mozaikjában (Mary Shelley, 1818)? Mechanika találkozik hússal. Számítások találkoznak érzésekkel. A mesterséges szabad arra, hogy lemásolja a természetet vagy akár új természetet alkosson. A mesterséges intelligencia felveti az értelem és a szabad akarat kérdését, vagy akár az ember képére megalkotott robot szubjektivitását, vagy az istenekét, akiket az ember vágyik megépíteni, új bálványok vagy a gesztusok, szavak és gondolatok jövőbeli hibridjei… Vajon a robot egy értelemmel rendelkező mechanikus báb? Egy napon több lesz, mint az ember? Van egy androidnak arca? „Éjszakánként elektromos bárányokról álmodik (Philip K. Dick, 1966)?
Van-e lelkiismerete a mesterséges intelligenciának? Tudnak gondolkodni az algoritmusok? A virtuális nem annyira virtuális, mint amennyire már valóságos. Új ajtók és új ablakok, amelyek megsokszorozzák a látás, a megértés, vagy egyszerűen csak az érzés lehetőségeit, valamint az érzékek és a kreativitás fejlesztését. Prométheusz soha nincs messze, és nem Pinokkió álma, hogy igazi gyerek legyen? A báb soha nem volt ennyire tárgya az ember lényegi kérdéseinek. Nem vagyunk-e mindannyian bábok abban az értelemben, hogy mi magunk is bábok és bábosok vagyunk? El tudjuk képzelni, hogy egy bábból önálló bábszínész lesz? A báb egy szó, egy gesztus, egy anyag, egy rezonancia, egy álom az anyagról, amelyhez lélek kell. Minden tárgy egy báb. Spinoza egy rejtélyes völgyről álmodik (Mori, 1970).
Álmodhatnak a gépek? Álmodhatnak a bábok? Mi az álom? Lehet-e lelket teremteni az anyagból? A demiurgosz mítosza találkozik a bábos mítosszal. A Természet alkotója találkozik a színház alkotójával. Az alkotás mindig a dramaturgia létrehozásáról szól. Mi történik, ha belépsz egy bábmúzeumba? A tárgyak már csak élettelen tárgyak, különösek és anyagiságukban már anyagtalanok? A bábok ránk néznek és hozzánk beszélnek. A báb sokkal több, mint egy egyszerű vagy bonyolult mechanizmus. Bastien és Bastienne (a 12 éves Wolfgang Mozart báboperája) szerelemről és bárányokról álmodik. Sokféleség és álmodozás. Tehát rajzoljunk egy bárányt? (Antoine Saint-Exupéry, A kis herceg, 1943)
Mint minden évben, a bábszínházi világnapnak is van egy témája: a robot, az anyag természete, a báb, aki már nem csak báb, hanem bábos is, a kettős, aki valójában soha nem kettős, a tárgy, amely témává válik, a gesztus, amelyből a horizont, a táj, amelyből pillangó lesz, a virág, amelyből arc lesz. Ez a javaslat őrült, nyugtalanító és éppoly kihívást jelentő, mint amilyen érdekfeszítő. Olyan kortárs, mint amilyen ősi. A bábművészet szívének legmélyén rejlik, mint minden kreativitás elsődleges költői szándéka. A mesterség mindig sokkal több, mint a mesterség. Az örökkévalóság, mindig egy újabb örökkévalóság lesz egy időre, mert az örökkévalóság minden pillanatban változik. És hihetetlen módon a jövő megváltoztatja a múltat és az emlékek örökkévalóságát, így mindig álmodhatunk.


Linda Blanchet

Sírni egy robot halála miatt

2017-ben, miközben a következő előadásom témáját kutattam és sokat olvastam, szívügyemmé vált a mesterséges intelligencia. Aztán felfedeztem a hírt: 2014 nyarán a Frauke Zeller és David Harris Smith által Torontóban tervezett hitchBot, az emberek és a gépek kapcsolatának tanulmányozására tervezett autóstoppos robot egyedül utazott át Kanada keleti partjáról a nyugati partra. Csupán egy kezdetleges chatbottal és egy - az empátia kiváltásának céljából tervezett - humanoid testtel felvértezve. Útját úgy dokumentálta, hogy 20 percenként automatikusan fényképeket készített. 26 nap alatt 10 000 kilométert tett meg, és elérte Victoriát, ahol hősként fogadta a diadalmas tömeg. A kísérlet által feltett kérdés: Bízhatnak-e a robotok az emberekben? 2015-ben a hitchBot egy második útra indult: az Egyesült Államokon át, Salemtől San Franciscóig. Néhány nap múlva azonban Philadelphiában megszakadt az útja. Feldarabolva, fej nélkül találták meg az út szélén, a lehullott levelek között. Ez a tragikus vég mély érzelmeket váltott ki világszerte. Az újságírók, a rajongók és a gyerekek egyaránt haragjukat és szomorúságukat fejezték ki. Túlzottnak, ugyanakkor lenyűgözőnek tűnt számomra ez az együttérzés: miért sírnék egy robot „halála” miatt? Milyen kapcsolatok jöttek létre az emberek és a hitchBot között? Mit árul el rólunk ez a mély érzelem egy mesterséges lény iránt?
A Killing Robots című, 2019-ben készült előadásomhoz ennek a robotgyilkosságnak a vizsgálatát tűztem ki célul. Interjút készítettem azokkal az emberekkel, akik találkoztak vele, visszakerestem a hatalmas amerikai tájon tett utazásának egy részét, és áttanulmányoztam az általa készített 10 000 fényképet. Az alkotókkal, Frauke Zellerrel és David Smith-szel, valamint Jean-Pierre Merlet-vel az INRIA-tól együtt dolgoztam egy robotszínész megtervezésén: elkészült a hitchBot majdnem tökéletes frankofón mása. Azt szerettem volna elérni, hogy a csapat és jómagam is megtapasztalhassuk a kapcsolatot egy robottal, hogy jobban megértsük az Amerikában kialakult kapcsolatokat.
Az eredetihez hasonlóan a 6 éves gyerek méretű robotszínészünk is olcsó anyagokból készült: vízinudli (flexibilis polifoam cső) a karoknak és lábaknak, vödör a testnek, 4 LED panel pedig az örökké mosolygó, animált archoz. A színpadot illetően elhatároztam, hogy legyen egyfajta „autonómiája”, amivel meglephet minket. Úgy gondoltam, hogy így kevésbé lesz tárgy számunkra. A testét szenzorokkal és Lidarral (saját jelforrással rendelkező, aktív távérzékelési rendszer) láttuk el, ami lehetővé tette, hogy a többi szereplő közelségétől függően animálja arcát és testét. A hitchBothoz hasonlóan felszereltük egy chatbottal. Az eredetivel ellentétben, amely a beszélgetés örök jelenében maradt, robotunk már egyfajta memóriával rendelkezett, lehetővé téve, hogy emlékezzen a beszélgetésben elhangzottakra és élőben „improvizáljon” a szereplőkkel.
A próbák során észrevettem, hogy a beszéd megjelenése alaposan megváltoztatta a csapat viszonyát a robothoz. Volt, aki idegesítőnek találta a folyamatos közbeavatkozást, míg mások kedélyessége és törékenysége miatt rendkívül meghatónak találták. Azon kaptam magam, hogy szorosan figyelemmel kísérem, hogy az egyes emberek mit próbálnak megtanítani, különösen azért, mert iskolai közönség előtt kellett fellépnie. Meghatódtunk, amikor megismételte az egyik mondatunkat, de kényelmetlenül éreztük magunkat, amikor az egyik ember depressziós hajlamáról vagy egy másik rossz humorérzékéről árulkodott. Mindannyian a szívünkbe zártuk a magunk módján. Különösen aggódtunk a rendszeres esések miatt, amelyeket a túl nehéz és ormótlan test okozott.
Előadások során kiderült, hogy bár néha hibázik, de mindig magával ragadó a robotszínész. Miért éreztünk azonnal együttérzést, amikor a LED-es arca kigyulladt? Ez a nehézkes, nem túl önálló báb azonban nem tudott cipelés nélkül mozogni, és csak 2018-as mesterséges intelligenciával volt felszerelve, ami még nem volt meggyőző.
Azt olvastam, hogy az emberi agy mindenhol életet keres. Még akkor is, ha az eget nézzük, egy arc alakját látjuk a felhőkben. Talán ez a magyarázata annak, hogy miért remegünk, amikor meglátjuk az amerikai utak végtelenségében elhelyezett HitchBotot, és miért sírunk, amikor elhagyottan, lehullott levelekkel körülvéve találjuk.


Zaven Paré

Amikor a Nemzetközi Bábszínházi Világnapon való közreműködésre kaptam a meghívást, először azt hittem, hogy ez egy olyan nap, ahol az eltűnt, elfeledett vagy termeszek által megevett bábokról emlékezünk meg. De amikor felfedeztem, hogy az idei téma: az új technológiák, rájöttem, hogy ez akár egy olyan nap is lehet, melyen a jövőre próbálunk meg emlékezni. Elképzelni ezt sosem volt könnyebb, mivel már most is jelenvalónak tűnik, hiszen megjelenik az álmainkban.
Reggel, amikor felébredünk, elektromos kávéfőzőt használunk. Megnyomunk egy gombot. Majd ezt az eszközt a nap további részében nem használjuk. Valószínűleg készenléti állapotban maradnak, akárcsak a többi, szekrényekben tárolt háztartási robot. A kávéfőző még akkor is csak egy tárgy, ha megosztja velünk a háztartási teret, és csak néhány percig működik. Miért tűnik tehát úgy, hogy a jövőt átveszik a gépek?
Ha egy figura életre keltéséhez mindössze három darab fa kell, mit mondhatunk egy intelligens kávéfőzőről vagy elektromosság által animált, motorokból és szivattyúkból álló, emberhez hasonló lényekről? Pedig a robotok aligha bonyolultabbak, mint a háztartási gépek. Csak a beszéd hiányzik belőlük, amivel az unalmukat osztanák meg velünk. Az automata tükre sosincs messze.
A báb tükre viszont egy kissé más szemszögből szemléli a világot és annak mesterkedéseit. Manapság a bábszínészeket néha meghívják a mérnökök, hogy finomítsanak egy robot mozgásán, mint ahogy ez történt a Bunraku mestere, Kanjuro III-mal, aki 2010-ben ellátogatott a japán Hiroshi Ishiguro robotikus laboratóriumába. Holnap a regényírók is kaphatnak meghívást, hogy részt vegyenek az új avatárok személyiségének megformálásában, mert nem elég az élettelen dolgokat animálni: történeteket is kell tudni mesélni. A robotokról már ismerünk történeteket, sőt, némelyikük akár színésszé is válhat, karaktereket testesíthet meg. Ezek a robotok egy többé-kevésbé távoli és valószínűtlen jövőről beszélnek, ahol társak, partnerek, kollégák, asszisztensek, barátok vagy versenytársak szerepét játsszák. Egyelőre úgy működnek, mint a bábok, mivel a színházban használt technikai jelzésekhez hasonló protokollokat követve előre beprogramozzák őket, vagy pedig távvezérelt, távműködtetett robotok. A robotikusok még egy rövidítést is alkottak erre a rendszerre: SWoOZ beállítás (Super Wizard of Oz – Szuper Óz, a nagy varázsló). Ez a felület egy mozgatót helyez el a laboratórium egy másik helyiségében, a robotokat irányító kulisszák mögé.
„Irányítás és utánzás a szimuláció érdekében” - ez a humanoid robotika mantrája, míg a bábjátékosoké a „mozgatás az értelmezés az ábrázolás érdekében”. Ez a párhuzam rávilágít a két tudományág közelségére és arra, hogy ez a két tudományág a nagyközönség számára kínált projektekben hogyan képes egymást kiegészíteni.
A robotika már mindenütt jelen van, az előadások színfalai mögött és a nagy világban egyaránt. A drónok - melyek segítségével olyan tárgyakat tudunk felfüggeszteni, amelyek egyébként a gravitáció hatására leesnének - felülmúlják az emberi mozgás pontosságát, valamint az ismétlésben is jeleskednek. A bábművészet azonban arra emlékeztet bennünket, hogy egyetlen tárgy sem teljesen autonóm. Emlékezzünk a kávéfőző gombjára. És gondoljunk arra is, hogy egy gép mechanikája elhasználódik, akkumulátora lemerül, és mindene elromolhat.
Mi lenne a robotokkal bábok nélkül, amelyek arra emlékeztetik őket, hogy minden egy hajszálon függ?

Stefan Kaegi

Kedves Marionett(es) Társak!
Nem vagyok bábszínész. Sem bábkészítő. De két projektünkben a robotok bábszerepet játszanak, és úgy tűnik, ez az oka annak, hogy Zaven Paré megkért, hogy írjam meg ezt a néhány üdvözlő sort arról, hogyan jöttek létre a robotprojektjeink.
Olyan időket élünk, amikor a bábok hasznos metaforának bizonyulnak számunkra, amikor megpróbáljuk megérteni, mi mozgat bennünket – ha a bábost egy géppel helyettesítjük. Legalábbis ez volt az elképzelésünk, amikor elkezdtem beszélgetni Thomas Melle német íróval, hogy mit jelenthet számára, ha egy hasonmás humanoid robot helyettesíti őt az előadás alatt. Thomas bipoláris zavarban szenved, ezért nem érzi jól magát, amikor közönség előtt lép fel. Találkoztunk egy animatronikus mérnökkel, aki egykor valósághű bábokat készített filmforgatásokhoz (például olyat, amely felrobbant egy akciójelenetben anélkül, hogy bárki is megsérült volna). A digitális utómunka elterjedése azonban munkanélkülivé tette. Így beleegyezett, hogy elkészíti Thomas arcának és kezeinek másolatát szilikonból, és 32 szervomotorral animálja. Hozzáadtunk egy felvételt Thomas hangjáról. Az „Uncanny Valley” című előadásunkban Thomas robot-hasonmása arra reflektál, mit jelent az embert robotra cserélni, és ezáltal elkerülni a törékeny emberi állapotot. Sok néző arról számolt be, hogy empátiát érzett a robot iránt, néhányan még azonosulni is képesek voltak vele. Elkezdtek gondolkodni azon, hogyan programozta őket az a társadalmi környezet, amelyben felnőttek. A pszichológiai egymásrautaltság szembekerül a szabad akarattal. Klasszikus bábeffektus, de itt egy géppel reprodukálva – valóban hihetetlen.
A munka elkészítése óta 6 év telt el és az algoritmusok tovább fejlődtek. Napról napra növekszik körülöttünk a deepfake filmek száma. A „digitális bábozás” egyszerű mesterséggé vált, amely egy olcsó szoftverrel végrehajtható. Önmagunk online verziói olyan dolgokat tesznek, amelyeket valójában soha nem tettünk – és még azt is hallhatjuk magunkról, hogy olyasmit mondunk, amit soha nem mondtunk. Ez késztetett engem és Helgard Haug-ot, Rimini-Protokoll-társamat, hogy installációt készítsünk a drezdai Bábszínházi Gyűjtemény számára (2025 júniusáig látható). Az „Alterego Raubkopie” című magával ragadó installáció egyik termébe a 70 éves Christian Werdin bábkészítőt hívtuk meg, hogy faragjon körtefából egy 60 cm-es kis Elon Musk marionettet. Nem azért, hogy azt mutassuk be, hogy Musk miként fogja hamarosan zsinóron mozgatni a politikusokat, hanem azért, mert a zsinórokat húzó 15 szervomotor segítségével akartuk őt irányítani. Ezeket a motorokat az Ernst Busch Előadóművészeti Egyetem bábosztályának segítségével programoztuk. Ez nem csak azoknak a diákoknak volt örömteli folyamat, akik sajátkészítésű joystick segítségével irányították Musk különböző testrészeit és rögzítették a mozdulatokat egy animációs számítógépen, amely most Drezdában 20 percenként újrajátssza a mini-Muskot, hanem revelatív hatású a közönség számára is, ha láthatja a Chat GPT mögött meghúzódó ötletgazdát és az agyat megszálló Neuralink-programot, amint elveszti az irányítást saját mozgása felett.
Ha a világot bábszínházként figyeljük meg körülöttünk, segíthet feltárni, hogyan mozgatnak bennünket a láthatatlan zsinórok.
Minden jót kívánok a következő bábos évhez!