Szeptember 20-án tartjuk évadnyitó nagyszínpadi bemutatónkat: A három kívánság Benedek Elek jól ismert népmeséjét meséli újra, friss keretbe ágyazva. A produkció különlegessége, hogy Hajdu Péter, társulatunk egyik színésze ezúttal rendezőként és íróként debütál.



Gyerekkorodból hogyan emlékszel erre a Benedek Elek-mesére?

Azt hiszem, óvodás voltam, amikor először hallottam ezt a mesét. Pontosan nem emlékszem, hány éves lehettem, vagy hogy milyen körülmények között mesélte az óvó néni, de az érzés határozottan megmaradt, hogy ha én kerülnék ilyen helyzetbe, biztosan nem lennék ilyen mafla, hogy elszalasszam a három kívánság teljesülésének kivételes lehetőségét. Dühített a főszereplők mulyasága, önzősége, és talán még azon is elgondolkodtam, hogyan lehet ebből a helyzetből tovább lépni úgy, hogy ne folyton a másikra mutogassunk, a másikat okoljuk.

Miért tűnt számodra első rendezésre alkalmas alapanyagnak A három kívánság?

Amikor felmerült bennem, hogy kipróbálnám a rendezést, négy-öt darabötlettel érkeztem Láposi Terkához, akivel közösen állítottunk fel egy sorrendet. Átgondolva a listát, arra jutottam, első alkalommal kifejezetten családi előadást rendeznék. Figyelembe vettük, mi illik a színház profiljába, repertoárjába, az évad bemutatói közé, és az olyan praktikus szempontot is, mint a számomra rendelkezésre álló felkészülési idő. A három kívánsággal egyébként a bábszínészi pályámon már találkoztam: a párommal, Hell Krisztinával csináltunk belőle egy rövid maszkos játékot. Ez azért segített, mert pontosan ismertem a struktúráját: ez egy nagyon egyszerű, jól követhető és sok kiaknázható humorforrással bíró történet, ám ha közelebbről megnézzük, tizenöt percnél nem hosszabb játékidejű. A Benedek Elek-mesében mindössze három szereplő van: a férj és a feleség, illetve a kívánságokat teljesítő tündér. Ezért írtam a mese köré egy történetet, amelyben egy, fogalmazzunk úgy, nem problémamentes család nyaralni megy, az időjárás elromlik, a szülőknek és a kamaszkorú lányuknak valahogy el kell tölteni az időt, és a nyaralóban talált tárgyakkal eljátsszák a mesét.

Nehéz volt rátalálni a releváns kerettörténetre?

Abból a szempontból igen, hogy egy házaspárt leginkább párkapcsolati problémák érinthetnek, amihez viszont a gyerekek nem tudnak kapcsolódni. Ahogy mondtam, mindenképp családi előadást szerettem volna, ezért kapott a férj és a feleség egy kamaszlányt is, ez ugyanis egy olyan életkor, ami tele van apró, kívülről nézve viccesnek tűnő konfliktusokkal. Teljesen hétköznapi, a nézők számára ismerős helyzeteket választottunk, olyanokat, amelyekben hajlamosak vagyunk „robbanni”, sokszor nem is feltétlenül a konkrét szituáció miatt, hanem az addig felgyülemlett feszültséget adjuk ki magunkból. De azt is szeretném megmutatni, hogy van megoldás. Biztosan lesznek a nézőtéren családok, amelyek magukra ismernek a hiányosságaik tekintetében, ők reményeim szerint magukkal vihetnek valamiféle útmutatót, míg a problémamentes családok inkább a szomszédokra vagy a baráti körre ismerhetnek rá.



A tárgyanimáció mint technika evidens választás volt?

Igen, hiszen még a bábos családok sem feltétlenül visznek magukkal bábokat a nyaralásra. Hamar körvonalazódott bennem, milyen a ház, és amikor azon gondolkodtam, hogyan, milyen tevékenységekkel tölti a család a nyaralást, azonnal jött a játékra alkalmas tárgyak ötlete is.

Hogyan állítottad össze az alkotócsapatot?

A társulat adott, így már a darab írása közben voltak mondatok, amiket már szinte hallottam egy-egy kolléga hangján. Az alkotótársak felkérésében fontos szempont volt, hogy olyanokkal dolgozzak együtt, akik biztonságot adnak, akikre tudok támaszkodni, akikhez bármilyen elakadás esetén tudok fordulni, hiszen mégiscsak ez az első rendezésem. Markó Róbert az előadás dramaturgja, aki író és rendező, és a Vojtinában is többször járt már. A kollegiális viszonynál, azt hiszem, mélyebb a kapcsolatunk, a humorunk is hasonlít, és azt éreztem, hogy ez a szövegkönyv közel áll az ő világához, gondolkodásmódjához. Czapp Ferenc zeneszerző is biztos pont itt a bábszínházban, Oláh Richárdot pedig nagyon tehetséges fiatalembernek tartom.



Konkrétumokat kértél tőlük, vagy csak irányokat adtál nekik?

Lehet, hogy pályakezdőként egy kicsit túl is léptem a hatáskörömet, mert a díszlettel kapcsolatban elég konkrét helyszínt adtam meg Ricsinek, és meg kellett találnunk azt kompromisszumot, amelyben az ő elképzelése és az enyém találkozik. Egy vidéki ház hangulatát írtam le, de nem egy klasszikus parasztházét: egyfajta régmúltból fakadó békét, melegséget, jó hangulatot, ám skanzenhatás nélkül. Felmerült a retró, de a gyerekeknek ez a stílus nem jelent semmit, legfeljebb a furcsaságot érzékelik, így azt hamar elvetettük. Próbáltunk egyensúlyozni a realitás és a varázslat között, és úgy érzem, sikerült. A zenében egy picit nehezebb volt a kommunikáció, mert nem ismerem a szakkifejezéseket. De úgy gondolom, hogy a hangulatot tökéletesen eltalálta Feri.

Dalok lesznek benne, vagy inkább atmoszférát fest a zene?

Egy dal lesz az előadásban, egy élőben, tangóharmonika-kísérettel megszólaló duett, a többi hangulatfestő effekt, illetve a jeleneteket segítő zene lesz.

Színészként milyen rendezővel szeretsz dolgozni?

Olyannal, akik felkészült és pontosan tudja, mit akar. Amikor egy rendező azt mondja, vigyek ötleteket, „mutassak valamit”, amiből ő elindulhat, én elbizonytalanodom, mert erős támpontok nélkül nem tudok elkezdeni építkezni. Szeretem, ha ki vannak jelölve a határok, amelyek mentén mozoghatok. Ha tudom, hogy mihez képest kell ötleteket vinni vagy mutatni valamit, sokkal felszabadultabban dolgozom. Ezért szeretek Markó Robival, Kuthy Ágival, Kovács Gézával és Schneider Jankóval is dolgozni.

Hogyan éled meg ebben az új szerepben a próbákat?

Az olvasópróbát azzal kezdtem, hogy elmondtam, két napja egy Kovács Kati-dal járt a fejemben, a Most kéne abbahagyni… Rettenetesen izgultam, és bár nagyon jól állunk, minden egyes próbán izgulok még most is. Egyébként is kétkedő ember vagyok, de színészként ott a rendező, akire támaszkodhatok, aki visszajelzést ad arra, jó-e, amit csinálok. Most azonban én ülök lent, és nekem kell biztosnak lennem, nekem kell támogatni vagy vezetni a kollégákat, mikor épp mire van szükség.
Nyáron otthon a makettben papírbábokkal próbáltam. Nem követtem pontosan, mennyi valósult meg azokból az ötletekből, de erős a gyanúm, hogy a fele sem. Ami egyáltalán nem baj, mert gyakran előfordul, hogy a kollégák valami sokkal jobbat találnak ki annál, amit én gondoltam.

Jól érzem, hogy magadról is sokat tanulsz ebben a próbafolyamatban?

Nem sokat – rengeteget! Leginkább a kontrollról és az elengedésről. Ebből a szempontból külön is izgalmas ez a munka.

Az interjút Papp Tímea készítette.

fotók: Csatáry-Nagy Krisztina