“A távolságot, mint üveggolyót megkapod!” címmel nyílik gyerekrajz-kiállítás bábszínházunkban április 13-án. A még épülő tárlat megálmodójával, Láposi Terka igazgatóval beszélgettünk.



Miért gondoltál arra, amikor az évad összeállításakor eljutottál a kiállítások tervezéséhez, hogy előveszed azokat a gyerekrajzokat, amelyek a rajzpályázatoknak köszönhetően most már tömegével halmozódtak fel a Vojtina Bábszínházban?

Láposi Terka: Több okból is. 2002 óta folyamatosan 4-5 pályázatot hirdetünk évadonként. Ez nemcsak azt jelzi, hogy szeretjük a gyermekmunkákat, ők pedig szeretnek reflektálni a bábszínház által kiírt témákra, hanem azt is, hogy ez is ad egy ritmust a színháznak, ahogy a bemutatók, a témaválasztás, a tartalom, és az értékrend is jelképértékűek. A gyerekek a képekben időben visszafelé, hihetetlen fontos reflexióval, képességgel és műfaji pontosággal jelzik mindazt, amik vagyunk. A Vojtina 50. születésnapja alkalmával szép gesztus egy majdnem 25 éves gyűjtemény gyermekrajzaival kitapétázni a Vojtina Bábszínházat. Elképesztő őszinte, színpompás vallomások ezek, mert a gyermek egy belső képet vetít, ami nem egyszerűen csak a látható világ másolata, hisz ahhoz már ott vannak az okostelefonok, a fényképezőgépek, hanem a maga érzésvilágának, világképének, lelkiségének megfelelően használ formát, színt és újra alkotja a világát. Szerintem ez az újra alkotási folyamat a legcsodálatosabb a gyermekrajzokban.

Mi volt a válogatásotok szempontja?

L.T.: Azokból a tematikus rajzpályázatokból szelektáltunk, amelyekben eleve metaforikus volt a címadás. Az volt a legfontosabb, hogy lássunk önmagunk mögé. Nem véletlenül adtuk a kiállítás címének József Attila Altatójának egyik sorát. Ezt az előbb említett plusz látásmódot, a gyermeki világkép azon kivetülését szerettük volna érzékeltetni, ami a gyermeknél a rajzkészségben megmutatkozik, éljen bárhol a nagyvilágban. Az ember antropológiailag is így van kitalálva: verbálisan is beszél, de nyomot is hagy, s ez utóbbiban a gyermekrajz kétdimenziós állapota maga a csoda.

Számodra művészeti vezetőként adott-e szakmai, színházi önreflexióra lehetőséget egy-egy rajzpályázat, illetve volt-e olyan, amikor arra gondoltál, hogy akár a Vojtina aktuális állapotát tükrözi egy-egy beérkezett rajzsorozat?

L.T.: Ha majd megnézi bárki a kiállításunkat, egy expresszív hatásvizsgálattal találkozik. Ennél nagyobb értékrendű visszajelzést nem lehet kapni egy bábszínházi miliőre, esztétikára, mint ha megnézzük ezt a 670 gyermekrajzot. Az ilyen jellegű visszatekintés önmagunkra maga a tiszta öröm, amelyikben nincs kétely, kérdőjel azzal kapcsolatban, hogy az alkotója valóban úgy gondolkodik-e, mint amit a rajzán látunk. Nincs is értelme ezt megkérdezni, mert mindegyik egy-egy entitás vizuális lenyomata. Mindig az az érzés, gondolat születik meg bennem egy ilyen gyermekrajz láttán, hogy ők színesebbnek látják a világot, értékesebbnek. A jelenben való szépség megteremtése az, ami sugárzik a rajzaikról, a boldogságot képesek megrajzolni. A felnőtt már nem, a felnőtt már gondolkodik, konvenciókban él, megjelenik a tetszésvágy. Mesélő képek ezek, és ez bennük a szép.