Bár még egyetemista vagy, úgy tűnik, a szereposztásokat tekintve a Vojtina vezetése nem félt téged bedobni a mélyvízbe. Énekes-táncos szerepet kapott A sóban, a színház vezető színészével szerepelt egy bonyolult technikájú paravános játékban, a Vitéz László és a Halál hét leckéjében, az évad elején pedig untermannként kellett helyt állnia a Sánta kacsa, vak tyúk című mesében.

Hogy élted meg a különböző bábos feladatokat?

A Hajdu Petivel közös munkától a Vitéz Lászlóban nagyon zavarba jöttem, izgultam. Kellett egy mély levegőt vennem, de szerencsére hamar egymásra hangolódtunk. Ez valóban technikás darab, de a gyerekek visszajelzése sokat könnyít a lelkemen. Ha a feladatok megélésére kérdeztél, ennek a játéknak a japán jelenete jut eszembe, ami nagyon trükkös, az elejétől a végéig koncentrációt igényel és kicsit fizikálisan is megterhelő: nehéz báb van a kezemen, aki teát szervíroz, de én olyan kicsi vagyok a paraván mögött, hogy nem is látom a csészét, miközben ki kell húzni a báb fülét és megváltoztatnom a hangját. Közben lehetetlen mindent kelléket fellógatni a paravánban, vagyis azokat is kerülgetni kell. Egy-egy előadás után hajnalonként pörgetem vissza a jeleneteket. Mit kellett volna? Hogy kellett volna?

Maximalista vagy?

Nagyon. Viszonyulhatnék egy fél fokkal megengedőbb szemlélettel is a magam hibáihoz, bár ahogy nő a rutinom, változik ez is: máshogy álltam 18 évesen egy-egy színpadi bakihoz, mert akkor évekkel később is álmodtam róla, most 28 évesen azért engedékenyebb vagyok. Másrészt a bennem munkálkodó belső tűzhöz nagyon jól hozzátesz az, hogy ha mostohák a körülmények, vagy éppen nem az álomszerepem, vagy álomdarabom, amiben vagyok, akkor is jól akarom 
megcsinálni.

Elkanyarodtunk a többi előadástól. A só volt a legnagyobb kihívás?

A sóban a dacosságomat le kellett faragni a szereplőből, de szerencsére Kuthy Ági, a rendező nagyon jól vezetett. Nem tudom, mennyire vagyok hercegnő alkat, mert a karakter, akit játszom, csendes, az elején kicsit tétova lány, behódolóbb természet, nem vállal konfliktust még a testvéreivel sem. Az igazságérzetem miatt belőlem jobban ki tud csúszni egy-két olyan mondat, ami Veronkából elképzelhetetlen lenne. A másik fenntartásom, hogy bár nagyon szeretek énekelni, nagyon szeretek másokkal is énekelni, de amint egyedül hagynak, begörcsölök, ami nyilván a teljesítményemre is rányomja a bélyegét. Tényleg leginkább ettől a darabtól tartottam, és bár játszottam musicalben, olyat még nem éltem át, hogy negyven percig ne tudjak a tánc és ének mellett lejönni a színpadról, miközben ölni tudnék egy pohár vízért.

Azt mondod karakánabb vagy A só általad játszott figurájánál, de mintha ez generációs jelenség lenne: a bábos képzés működése óta mintha egy tudatosabb, magabiztosabb önképviselet jelent volna meg a szakmában, nemcsak esztétikai kérdésekben, hanem a hétköznapi életben is.

Abszolút. Van egy nagyon erős mag bennem is, ami mára eléggé mozdíthatatlannak tűnik: mik azok az alapelvek, fontos dolgok, amik mentén építkezem, vagy amik mentén élek, és hogyha azt nem veszik figyelembe, vagy nem tisztelik, ami szerintem egy olyan tisztelet, ami mindenkinek kijár, akkor azért nagy-nagy indulatok tudnak bennem felhorgadni, vagy nagyokat tudok puffogni. A szakmaiságra térve az egyik egyetemi korrepetitorom jut eszembe, akinek nagyon hálás vagyok sok mindenért, és aki rengeteg népi bölcsességet szórt ránk különböző finomságú nyelvezettel, és ő azt mondta, hogy a művészetben mérvadó, hogy kinek milyen magasan van a béka segge. És ez nekem nagyon megmaradt: lehet rossz napunk, de akkor is megbízható szakemberek kell legyünk.

Az egyetemi szintű képzés miben segít a hagyományról és a modernitásról való gondolkodásban, vagy akár abban, hogy elfogadtassátok magatokat egy bábszínház közösségében?

Természetes folyamatnak látom, hogy megtanulunk egyre jobban figyelni egymásra, vagy kicsit hamarabb tudunk a másikra kollégaként tekinteni, ami szerintem segíti a fiatal alkotókat is abban, hogy tényleg megtalálják azt, ami őket érdekli, vagy ami az ő hangjuk. Hosszú távon ez még diverzebbé és változatosabbá tudja tenni a hazai palettát, ha nem egyfajta esztétikai minőséget képviselő, hanem a hagyományt tisztelő, de sokféleképpen gondolkodó hallgatók kerülnek ki az egyetemről. Az egyetemen megteremtették az alapjait annak, hogyan mozogjunk, gondolkodjunk együtt a bábbal, de ez a pár év nyilván nem elég arra, hogy minden technikát megtanuljunk, viszont megkaptuk a megoldóképletét annak, amiből később építkezhetünk.

A bábkezelés, a technika sokat finomodik előadásról előadásra is?

Ebből a szempontból szerintem van különbség egy prózai és egy bábos szerep között. Egy bábos szerep a legalapvetőbb szintjein koreográfia. Meg kell fejtenünk, hogy hogyan mozog az adott báb, melyik mozdulata fogja azt jelenteni, amit mi szeretnénk, hogy jelentsen. Mikor már megvan ez a keretrendszer, akkor lehet abban jobban elmélyedni, vagy akkor már van figyelmünk arra, hogy akár cizelláljunk vagy variálgassunk, vagy a játék ritmusát hogyan törjük meg, ami izgalmas helyzeteket képes teremteni. Bennem ez folyamatosan érik és változik az előadások előrehaladtával. Ahhoz, hogy személy szerint megérkezzek bele, nekem egy kicsit több idő szükséges.

 Mi vonzott a bábművészet felé?

El kell árulnom, hogy ez nem volt egyszerű út. A mesterem, Babják Annamária nagyon szerette volna, hogy bábos legyek. Próbált volna ebbe az irányba terelni, de hát én udvarias 20 évesként eléggé ellenálltam.

Miért?

Volt egy rossz élményem. Kisiskolás koromban annyira nem tetszett egy bábelőadás, hogy azon gondolkoztam, hogy szünetben el tudok-e úgy bújni a WC-ben, hogy ne kelljen visszamenni a második felvonásra. Paravános játék volt és úgy tűnt, engem ott elveszítettek örök életre. Utána nem is voltam bábszínházban egészen addig, míg el nem kezdtem bábozni. Az OKJ-ra úgy keveredtem, hogy a Keleti István Művészeti Iskolában, ahová jártam, prózára és bábra lehetett szakosodni. Volt egy kétnapos együttélés, de még ekkor sem akartam bábos lenni, de azok az emberek, akik nekem szimpatikusak voltak, mind bábra mentek. Úgy voltam vele, hogy ez is olyan, mint egy nyelvvizsga: ha van már kettő, akkor most megtanulok egy színházi nyelvet is. Aztán Török Ági és Szívós Kari bábóráin fél év alatt megszületett a szerelem. Ők nyitották rá a szemem, hogy ez mennyire klassz. De hasonló élményem volt a kesztyűs játékokkal is: nézni sem igazán szerettem őket, egészen odáig, amíg egyetem egyik kurzusán el nem kezdtünk kesztyűzni Irene Vecchia Pulcinella-művésszel két kézzel, teljes játékokat, nyelvsíppal és megkedveltem a műfajt.

A prózai színészethez képest milyen pluszt ad a báb?

Kapcsolatot, valami ősi, kicsit spirituális és nagyon absztrahált világgal, ami szerintem zsigeribb reakciót tud kiváltani az emberből. Egy élettelen dolog mozog, gondolatai és érzései vannak, ami állati bizarr, tehát teljesen megértem. A kultúránkban hozzuk magunkkal azt, hogy eszközökkel fejezünk ki dolgokat, vagy eszközöknek adunk lelket, megszemélyesítjük őket. A bábos univerzumot tágabbnak érzem: megfejteni mi is a báb, és mivel táncos voltam, minden, ami test a térben, mozog és jelent valamit, engem kilóra megvesz, azt érzem, máshogy dolgozik az ember agya, amikor ilyesmit néz.

Avatatlan szemeknek is feltűnhetett a táncos múltad A só című előadásban. Ez egy kanyar volt a bábos életedben vagy korábban kezdődött?

Háromévesen kezdtem el táncolni, túlmozgásos gyerek voltam, aztán lepasszoltak a szüleim, hogy fáradjak el. Jártam jazz-balettra, hip-hopra, akrobatikára, társastáncokra, de a versenyszerű táncot 15 évesen abbahagytam. Utána még tanítottam. Látványtánc és formációs táncok kategóriában Európa-bajnok lettem. A legerősebb éveimre sajnos kiöregedtek a tanáraim, az ő lelkesedésük épp az Európa-bajnoki cím elnyerése után kicsit alábbhagyott. Még az egyetemen is próbáltak elcsábítani a tánctanáraim, sikertelenül, de nagyon hiányzik a mai napig. Heti négy táncórám volt, és minden hétvégén verseny.

Mit találtál helyette, ami ezt a fajta energiádat leköti?

A már emlegetett diákszínjátszózást Dunakeszin, a Babják Annamária Színjátszó Stúdióban, illetve a gimi színjátszó stúdióját.

Végigjártad tehát a bábos képzést, ugyan van még egy éved az egyetemen, de aláírtál a debreceni bábszínházhoz. Manapság mintha a fiatalok kevésbé ragaszkodnának a társulati léthez. Te miért vállaltad mégis?

Az egyetemi éveim alatt az egyik rendszeresen felvállalt konfliktusom az osztályfőnökeimmel épp erről szólt, mert tudtam, hogy én társulatban szeretnék lenni. Nekem fontos a csapat, hogy azt érezzem, van egy megtartó közeg, amiben biztonságban lehetek, ad egy háttérországot. Az osztályfőnökeim mindketten egyéni alkotók, ezért nagyon nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy egyéni művészekként tudjunk érvényesülni. Ez belőlem iszonytató feszültségeket hozott ki, mert nem tartom magamhoz illőnek.

Társasági lény vagy?

Nagyon, de szorongó alkat is. Nagyon bénán barátkozom. Azért is kell egy olyan társaság, akik már jó ideje látnak, mert nehezen elképzelhető, hogy darabról darabra új emberekkel próbáljam megkedveltetni magam.

Mennyire sikerült beilleszkednek a debreceni társulatba?

Azt hiszem, hogy szakmailag mindenképpen, közösségileg is úgy látom, vagyis merem remélni. Alakulgat (nevet- a szerk.)

Milyennek látnád szívesen az öt évvel későbbi önmagad?Milyen vágyak, elképzelések, szellemi-szakmai előmenetel mentén?

Szakmai szempontból nyilván ideális lenne rengeteg jó szerep. Szívesen mozdulnék a fizikai bábszínház irányába, illetve szeretnék visszatalálni a tanításhoz. Otthonra lelni Debrecenben, mert az elmúlt hónapokban sok minden változott a pesti életemben: leváltak rólam azok a kapcsolatok, amik jobban ott tartottak. Egyelőre kíváncsian várom, hogy mi merre alakul.

Az interjút Vajland Judit készítette.