Csiky Csongor Ábel második évadát tölti a Vojtinában. Marosvásárhelyen végzett prózai színészként, az élet mégis a báb felé sodorta. Úgy véli, a báb egy plusz jelentésréteget ad az előadásokhoz, amelyben ő egyfajta ösztönösséget él meg. A közönség számos produkcióban láthatta már a debreceni bábszínházban: tavaly a Háromágú tölgyfa tündérében és a Sárkánykirályban, idén a Nincs mesében, A sóban és a Trisztán és Izoldában is. Utóbbiban vállalt címszerepéről és hobbijairól is kérdeztük.

Hogyan sodort az élet a színészet felé? Volt-e meghatározó színházi élményed vagy családi indíttatásod a művészet irányába?

A szüleim elküldtek színjátszó körbe, mondván, hogy sok az energiám. Azt hiszem a csoport nagy részét a szüleik hasonló indíttatásból küldték el játszani. Egy idő után annyira megszerettem, hogy kitaláltam: színész leszek, bár ennek a gondolatnak akkor nem feltétlenül örültek a szüleim. Ezután drámatagozatos gimnáziumba jelentkeztem, ahol már biztos voltam benne, hogy ez az én utam.

Mindezt Budapesten?

Igen, Budapesten nőttem fel. A Vörösmarty Mihály Gimnáziumba jártam, majd a Pesti Magyar Színiakadémián tanultam, utána pedig egy évet játszottam itt és a József Attila Színházban. Ezután beütött a Covid, bezártak a színházak, elvesztettem a szerepeimet. Ekkor jelentkeztem még egyszer egyetemre, és fel is vettek Marosvásárhelyre. Szóval mondhatni hosszú út volt, idén leszek 30 éves. Abba érdekes belegondolni, hogy milyen sok embert vonz a színészet, és ennek ellenére milyen sokan lemorzsolódnak. A gimnáziumi osztályomból rajtam kívül egy vagy két ember van a pályán, a színiakadémiával kapcsolatban hasonló az arány, de szerencsére a marosvásárhelyi csapatból szinte mindenki színész lett. Visszakanyarodva az elő kérdésedre: volt pár jelentőségteljes színházi élményem, ami ráerősített a színjátszó körben megfogalmazott gondolataimra. Ilyen volt gimnáziumban a Pintér Béla és Társulata előadásában a Kaisers TV, Ungarn, a Budapest Bábszínházban debütáló Semmi, illetve Zsótér Sándor rendezésében a Hamlet. Ezek azóta is nagyon fontos előadások számomra.

Bár Marosvásárhelyen prózai színészetet tanultál, már második éve játszol a Vojtinában. Hogyan alakult az utad a bábszínház felé?

Még a Pesti Magyar Színházban dolgoztam együtt Horváth Illéssel, aki később a Móricz Zsigmond Színház művészeti vezetője lett. Őt kerestem meg az egyetemi gyakorlatom kapcsán, így kerültem Nyíregyházára. Mindig is érdekelt a báb, mint műfaj, illetve volt még egy meghatározó színházi élményem a Budapest Bábszínházban, ez pedig az Anima volt. Ezen kívül egyszer Ruszina Szabolcs váltótársa voltam egy bábelőadásban, ami nagyon izgalmas élmény volt. A gyakorlatom közben szétnéztem, hogy a környéken vajon milyen lehetőségek adottak, így találtam rá a Vojtinára. Küldtem egy bemutatkozó levelet, amire nagy meglepetésemre válasz is érkezett, és hát… azóta is itt vagyok.

Milyen típusú bábos előadásokban érzed otthon magad leginkább?

Mondhatnék ilyeneket, hogy „inkább bunraku típus vagyok…”, vagy hogy „nekem csak a wajang”, de még viszonylag kevés bábos produkcióban dolgoztam, így nehéz erre válaszolni. Tavaly játszottam a Háromágú tölgyfa tündérében és a Sárkánykirályban, idén a Nincs mesében, A sóban és a Trisztán és Izoldában, bár az utóbbi két előadásban nem hangsúlyozottan bábos feladataim voltak. Azt gondolom, hogy egy nagyon izgalmas plusz jelentésréteget tesz a prózához a báb, egy szinttel feljebb emeli azt – engem ez mozgat meg benne igazán.

Említetted a nemrég bemutatott Trisztán és Izoldát, amelyben te játszod Trisztán karakterét. Ez a produkció mindössze egy bábbal dolgozik, sokkal jobban épít a színészek testére, gesztusaira. Hogyan élted meg a próbafolyamatot?

Minden próbafolyamat kihívás. Ez a munka nagyon jelentős számomra, de nem annyira a prózai, hanem inkább a mozgásszínházi jellege miatt. Nagyon érdekes látni, hogy milyen nagy hatással tud lenni az emberekre a produkció – ez megtisztelő visszaigazolás, az ilyen élményekért érdemes színházat csinálni. Pedig úgy gondolom, hogy igazán komoly feladat ezt a korosztályt megszólítani és megfogni. Emlékszem, hogy gimisként volt pár előadás, ahol velünk is megtörtént, hogy fiatalként nem tudtunk mit kezdeni a darab mondanivalójával, és emiatt nem feltétlenül odaillő módon viselkedtünk az előadás alatt. És mégis: azóta is emlékszem rájuk, és viszem magammal az üzenetüket. Például a Sárkánykirály kapcsán mi is találkoztunk ezzel, így gyakran eszembe jutottak a saját élményeim. Ez megnyugvást jelent.

Ennek kapcsán érzel különbséget, ha az idősebb korosztálynak játszol, vagy úgy gondolod, hogy épp olyan élmény, vagy hasonló kisebbeknek játszani?

Talán egy picit jobban szeretek gimiseknek és felnőtteknek játszani, mert ott jobban érzem, hogy milyen hatással van rájuk egy-egy produkció, míg a kisebb korosztályok figyelme sokkal osztottabb, zizegősebb. Halasi Dániel rendezővel beszélgettünk arról, hogy mennyire tud maradandó lenni az, ha egy alkotó felteszi az egész életét arra, hogy az ifjúságnak, gyerekeknek készítsen előadást, akik lehet, hogy pár év múlva semmire nem emlékeznek majd. Ennek ellenére is fontos megtalálni az örömöt a játékban, akárkinek játszunk.

Hogy érzed magad Debrecenben, mi köt le a színházon kívül? Vannak törzshelyeid?

Még nem annyira alakult ki itt az életem. Sokszor érzem úgy, hogy én vagyok az egyetlen, aki nem várja annyira, hogy vége legyen a próbáknak, mert még nincs meg a rutinom a munkán kívül. Egyébként nagyon közel állnak hozzám a reál tárgyak, még a Covid alatt emelt matek feladatsorokkal töltöttem az időm. Ez azóta is megmaradt, illetve egyre többet sakkozom online. Emellett igyekszem sok előadást megnézni a Csokonai Színházban, többször voltunk már kvízesten, illetve a Nagyerdőt, és a nagyerdei strandot is nagyon megszerettem nyáron.

Mik a terveid a jövőre nézve? Kitekintés a báb, vagy el tudod-e képzelni hosszútávon, hogy bábszínészként dolgozz?

Volt is egy vitánk nemrég erről, hogy vajon melyik a „nehezebb”, bár szerintem ez nem jó felvetés. Én próbafolyamatokban gondolkozom, amik közül mindnek megvan a maga kihívása. Az biztos, hogy egyszerre nehézség és könnyebbség is a bábbal kapcsolatban, hogy nemcsak magamra kell figyelnem, hanem közben a bábra is. Levesz egy kis terhet a vállamról, mert nem kell azon gondolkozzak, hogy mit csináljak a kezeimmel, a lábammal, hogyan állok, vagyis ad egyfajta ösztönösséget. Abszolút el tudom tehát képzelni, számomra nincs akkora szakadék a prózai és a bábszínészet között.

Az interjút Hartyányi Panni készítette.