A 2026-os naptári év első bemutatójára február elsején kerül sor: a Vitéz László és a Halál hét leckéje című vásári paravános bábjátékot a Kossuth utcai Szabó Magda Pódiumtermünkben mutatjuk be vasárnap 10 órától. Hisszük, hogy Vitéz László ikonikus karakterét már senkinek nem kell bemutatni, hiszen számos generáció nőtt fel a pirossapkás kalandjain, aki palacsintasütőjével rendszerint ellátta mindenféle ördögök és szellemek baját. Nagy Orsolya történetében azonban magával a nagybetűs Halállal kerül szembe, aki hét kontinensen át utaztatja Lászlót egy mágikus teleportdoboz segítségével. Beszélgetés új előadásunk rendezőjével, Veres Andrással.

A darab olvasópróbáján úgy fogalmaztál, hogy a bábszínházi világban szinte törvényszerűen szembesülnek az alkotók a Vitéz László-hagyománnyal, annak tovább élésével, éltetésével. Már játszottál Vitéz László-játékban, most pedig rendezőként mutatkozol be.

Egyszer Pályi Jánossal, a nemzetközileg is elismert Vitéz László-játékossal beszélgettünk arról, hogy bár a bábszínház újragondolása, a szakmán belüli kísérletezés mindannyiunk számára fontos kérdés és feladat, ezzel párhuzamosan előbb vagy utóbb eljutunk oda, hogy valahogy viszonyulnunk kell a hagyományokhoz. Lehet, hogy a szembenézés erős kifejezés, de ez egy létező, ráadásul nem mesterséges fenntartott, gombostűre tűzött örökség, hiszen élőben, a TV-ben annak idején folyamatosan jelen volt Vizét László és ma is születnek előadások, mindenki ismeri a pirossapkás figurát. Én Lengyelországban jártam egyetemre, ahol rácsodálkoztam, hogy Vitéz László a többi vásári hőshöz képest is mennyire speciális, egyedi és megismételhetetlen. Teljesen szervesen alakult ki a nálam jóval fiatalabb alkotók között is, hogy Vitéz Lászlóhoz nyúlnak vissza. Személyesen már sok kalandot megéltem vele, de rendezőként most először dolgozom Vitéz László-játékban, ami egy nagyon érdekes kihívás.

Hogyan építhetők be az eddigi tapasztalataid a Nagy Orsolya által írt szövegbe? Az a kép, ami benned élt a vásári bábjátékról és a figuráról, mennyiben találkozik ezzel a jelenben született szöveggel?

Úgy gondolom, hogy nincs feloldhatatlan ellentét ezzel kapcsolatban, hisz Orsi csak Vitéz László környezetét csavarta ki elég komolyan, de most is maga Vitéz László a szöveg origója. Vagyis a szerző nem gondolta újra a „vitézlászlóságot”, csak a „vitézlászlóság” és a környezet viszonya változik a darabban. Ez már jellemző volt az elmúlt évtizedek során is: kinyílt a világ azóta, hogy a Vitéz László-szövegek megszülettek és erre a világkinyílásra igyekszünk reflektálni. Arra kereste Orsi a szövegben a választ és a mi is a próbák során, hogy mit kezd Vitéz László azzal, ha a korábban megszokott szűk környezete hirtelen kitágul, és milyen megpróbáltatások elé állítják a halállal kapcsolatos különböző kérdések és válaszok földrészről földrészre haladva.

Formailag miben tér el ez a játék a hagyományos vásári bábjátéktól?

A legnagyobb különbség az, hogy ketten játsszák az előadást, hiszen a hagyományos vásári bábjáték mindig egyszemélyes előadás volt, ami egészen más energiákat mozgat meg egy színészben: egyik kezén van a jó, másikon a rossz, akik megküzdenek egymással, ő pedig középen. A mi előadásunkban viszont egy hagyományosabb kőszínházi felállással találkozunk: két színész játszik, vagyis van partner, ami egészen másféle működést igényel a bábostól.

Bár a Korngut-Kemény hagyaték gondozásával a Vojtina Bábszínház külön figyelmet fordít a vásári bábjáték életben tartására, vagyis a debreceni közönség számára nem ismeretlen a műfaj, ha mégis arra kérnénk, mondd el, mi vonzó ebben a világban, milyen fókuszokat emelnél ki?

Mindenképpen a darab humorát, mert ez egy nagyon szellemes szöveg. Próbáltunk már annyit, hogy ki merem jelenteni, hogy Anna és Péter (Dömötör Anna Viktória és Hajdu Péter bábszínészek - a szerk.) maradéktalanul belakják, használják, értik és nagyon jól működtetik a szöveg humorát, ami hol szövegben, hol ritmusban, hol játékban jelenik meg. Megéled a papírra írt szöveg. A másik, amit kiemelnék, hogy mi egy nagyon nagy világutazást csinálunk ebben a viszonylag kicsi paravánban, hiszen az Antarktisztól kezdve Észak-Amerikán át Ausztráliáig bejárjuk az egész világot. Vitéz László mindenre rettenetesen rácsodálkozik, így nézőként szinte üres lappal indulunk minden földrészen. Azt tudjuk meg mindegyiken, amit Vitéz László megtud, vagyis önmagában is van egy saját, furcsa szemüvege az egész történetnek.



A halál megjelenését gyakran humoros köntösbe öltözteti a szöveg, ahogy azt te is említetted. Hogyan működtethető ez a színpadon, amikor hat év felettieknek beszélsz egy érzékeny témáról?

Ez egy nehéz kérdés. Úgy gondolom, hogy a halálról való beszéd 6 éves kor fölött előkerül akkor is, ha a gyereket nem viszik bábszínházba. Ez már bőven az a kor, amikor elkezdi foglalkoztatni a kérdés a gyerekeket. Önmagában egyfajta feloldást tud adni, hogy egy enyhén komikus, sok szempontból esendő figurában mutatjuk meg a halált, mert így nem kell annyira komolyan venni, s ezzel párhuzamosan az életet sem. A másik fontos, szövegszerűen is megjelenő gondolat, hogy a halál az élet része. Tehát egyrészt a humor tud nagy segítségünkre lenni, másrészt az a bábszínházi sajátosság, ami alapvetően nem a mi találmányunk, hogy a bábszínházban létezik az az erős elidegenítés, „hiszen ezek csak bábuk.” Az óvodások nem mindig vannak tisztában azzal, hogy élettelen bábokat látnak, de iskolások már igen, és mi nekik játszunk majd. Ha élettelen bábokkal mesélünk erről, akkor megvan az a távolságtartás, hogy se nem ijesztő, se nem nyomasztó, hanem inkább játék a formával.

A szöveg csupán a kísérőknek: pedagógusoknak és szülőknek észrevehető része, hogy finoman rájátszik Madách drámai költeményére, Az ember tragédiájára azzal, hogy úgy vezeti a Halál Vitéz Lászlót önmaga és a világ megismerésére a kontinenseken keresztül, ahogy azt Lucifer teszi Ádámmal. Kapott hangsúlyt a részedről ez az áthallás?

Amennyire a szövegben benne van, annyi bőven elég. Viccesen többször elhangzott már a próbák során, hogy „Vezess új utakra Lucifer!”, amikor megyünk egyik színről, vagyis kontinensről a másikra. Lehet, hogy ha ezek a gyerekek nagyobbak lesznek, visszamenőleg rájönnek a párhuzamra. Emellett van egy bábtörténeti párhuzam is Az ember tragédiájával: az előadásban minden helyszínt más tervező tervezett, és amikor jött ez a nagyszerű ötlet, akkor jutott eszembe, hogy ebben semmi eredeti nincs, hiszen Blattner Géza, az egykor Párizsban alkotó magyar bábos Madách művével ezt már megcsinálta: minden színt más képzőművésszel terveztetett, tehát indirekt módon újra feltaláltuk Blattner ötletét.

Az interjút Vajland Judit készítette.

fotók: Csatáry-Nagy Krisztina