Láposi Terka több mint három évtizede munkatársa bábszínházunknak. Kezdetben a Játszószínház művészeti vezetője volt, két éve már a színháztermi művészeti munkát is ő koordinálja. Január elsejétől igazgatóként folytatja a Vojtinában megkezdett történetét. Vezetői elképzeléseiről, jövőbeli terveiről faggattuk.



Miért döntöttél úgy, hogy több évtizedes vojtinás munka, művészeti vezetés után beadod az igazgatói pályázatod?

Egyrészt azt gondolom, hogy képviselek a közösségben, az intézményben egyfajta szakmai minőséget, művészi hozzáállást, ami meghatározó lehet, másrészt elhivatottnak is éreztem magam arra, hogy azt a világot, amelyekkel eddig igyekeztünk a gyerekekre hatni, nézőpontváltásokkal tovább vigyem. Amikor Asbóth Anikó 32 évnyi igazgatás után és a nyugdíjba vonulása előtt megkérdezte, hogy vállalnám-e a Vojtina vezetését, a kérdés nem ért váratlanul, hisz jó ideje beszélgettünk már erről. Folyamatosan foglalkoztatott a gondolat, hogy van-e bennem annyi lendület, olyan műveltség és tudok-e úgy hatni a közösségre, hogy tovább vihetem az eddig közösen kialakított munkát. Közösségért felelősséget vállalni tudó embernek tartom magam, s annak a gondolata, hogy megpróbálom a bábszínházat vezetni, 10-12 éve érlelődik bennem. Egy önfejlesztő tanulási folyamat zajlott, zajlik bennem.

Milyen területeken, fókuszokban gondolkodtál, amikor megfogalmazódott benned, hogy megtartva a hagyományokat finom keretek között, de változtatásokkal át is formálod a Vojtinát?

Nagyon fontosnak tartom a '90-es évek időszakát, amikor munkatársként és alkotóként beléptem a bábszínházba. Láttuk, hogy mik voltak a város kulturális lehetőségei, a köznevelés igénye, hogyan alakul az a társadalmi mozgás, a családok összetétele, amihez érdemes igazodnunk, mire van értékrálátása az iskolában felnövekvő gyereknek, egyáltalán mire kíváncsi a világ. A XXI. század elején mindez teljesen a feje tetejére állt. Épp ezért egy nyitott keretezésű gyermekszínházi modellt tudok elképzelni, amiben a Vojtina hagyományai, értékvállalásai megőrződnek, sőt felerősödnek, és egy érzékeny, viszonylag rugalmas struktúrában, más szegmenseket is megnyitva felrajzol egy újragondolt horizontot, legyen az színházi formanyelv, tartalom. A világot, amiben élünk, bonyolultságával, felfokozottságával, bizonytalanságával, új kihívásaival együtt folyamatos tanulással fogadom el. Vallom, hogy egy színháznak, főleg egy gyermekszínháznak világképben és formanyelvben nyitottságot, rugalmasságot kell megteremtenie. Például a közönség és a szakma felé a bizalom folyamatos megteremtésével bátran felvállalni eddig ki nem próbált formanyelveket, a közönséggel még karakteresebb diskurzust folytatni, rákérdezni értékekre, változó attitűdökre, a nézői szereppel járó szokásokat újra szocializálni, a szakmai kapcsolatok széles horizontját szükséges megteremteni.

A több évtizedes művészeti vezetői, alkotói munkád során miben változott a bábszínházról alkotott képed?

Amellett, hogy hangsúlyozottan és folyamatosan változik, egy valamiben nem változott, abban, hogy a bábjáték a teremtett világban életkortól függetlenül lehetőséget biztosít a valóság és a transzcendens vertikumában való eligazodásban, hidat alkot a látható és a láthatatlan között, ehhez pedig az anyagból formált figurát alkalmaz, mintegy objektiválja az ember önmaga megkettőződését, önmagából való kivetülését. Harminc évvel ezelőtt a népi bábjáték teljes szekvenciájának lekövetésében gondolkodtam, ezt kutattam. Fantasztikus, hogy a rítusjátékainkban az 1990-es évektől teret adunk a dramatikus szokáselemek hagyományainak, ezek hiteles megélésnek. Napjainkban azonban hatalmas lendületet ad, hogy a bábszínház műfaji, esztétikai minősége és nézőpontjai határtalanná váltak: már az animáció, sőt, a robotika is beépül a bábszínpadra, a technológia óriási fejlődést mutat, és valóságosan is lebontottuk a színpadi paravánt. A határok feloldása az elmúlt 20-25 évben jókora változásokat hozott. Ezek a történések, esztétikai átalakulások az életemnek egy nagyon aktív, bábszínházi szakmai szegmensében jelentkeztek, és a mai napig rajongással tölt el a műfaj iránti kíváncsiságom, az, hogy a bábunak a metamorfózis, az átalakulás az eszenciája.

Úgy látod, hogy az élőszínháztól ez különbözteti meg élesen a bábszínházat?

Igen, ez is, vagyis az eszközhasználat szabadsága, a metaforikussága, az anyagból teremtett világ szépsége, transzcendenciája és valósága. Az anyag, legyen az homok, víz, vagy akár a lélegzet, a bábszínpadon mindig élőt képvisel. Fontos kérdés az is, hogy a testen túli világ, hogyan jeleníthető meg bábbal. Sok-sok csodája van a bábszínháznak!

Többször említetted a nyitottságot, mint alapvető bábszínházi magatartást. Mit értesz alatta?

Nyitottság például a kiválasztott, színre vitt tartalommal kapcsolatban: melyik az az irodalmi, történetszintű tartalom, amit el tudnék képzelni színpadon. Napjainkban ezzel kapcsolatban az a kérdésem, hogy mit nem tudok elképzelni a bábszínpadon, hiszen már a korábban tabuknak vélt témák is jelen lehetnek, feldolgozásra kerülhetnek. A nyitottság az anyaghasználatnak is szól, amire az előbbi kérdés kapcsán már utaltam: ma már minden féle anyaggal alkothatunk, a technológia is ezt segíti. Legyen továbbá természetes, hogy olyan rétegzettségű előadások szülessenek, amelyek több korosztályhoz is eltalálnak. Érdekel a bábszínházban az elemeltség, a költői színházi nyelv, a szokatlanság mélysége és mértéke, az, hogy mindezek hogyan szólítják meg a felnőtt korosztályt, megértjük-e egymást, ha nincsenek szavak, és vizualitás nyit meg világokat. Az érzelmi amplitúdó dinamikája az, ami elhanyagolhatatlan a bábszínpadon, ezt nagyon szeretem ebben a műfajban.

Januártól lettél a Vojtina Bábszínház igazgatója. A megbízatásod öt évre szól. Milyen társulat mellett lennél elégedett igazgató öt év múlva?

Leginkább akkor lennék elégedett és békés, ha biztosítottam azokat a kereteket, amelyekben mindenki megkapta a maga képességeinek megfelelően a maximális lehetőségeket. A színészek azt a művészi amplitúdót, amelyben kiteljesedhetnek, amelyben jól érzik magukat, mert azt csinálják, amihez kedvük van, és tudják is, hogy képesek a szerepeket élettel telíteni. Ha egy olyan világot építünk tovább, amelyben a társulat jól érzi magát, a közönségünk keres minket, ha a városunk támogatása, figyelme természetes marad. A társulatban a fiatal generáció jelenléte is alapot képez, hiszen az ő lendületük, életigenlésük, új horizontú szakmaiságuk mindegyikőnk számára felfrissülést hoz.

fotók: Csatáry-Nagy Krisztina