Még pár hétig látható Gyöngy Enikő népi iparművész, ötvös-és zománcművész kiállítása bábszínházunk Kálvin téri kiállítóterében. Gyöngy Enikő többek között a mindennapjainkban rejlő szépségek fontosságát emelte ki alkotómunkája kapcsán. “Akkor tudjuk a képességeinket alkotóvá, jóvá vagy segítővé fordítani, ha részünk a szép, ami körülöttünk van.”

Egy korábbi interjúban úgy fogalmaztál, hogy egy mesei világot teremtettél magadnak, ami nagyon látványosan érzékelhető a Vojtinában kiállított munkáidon is. Ha ez egy mesei világ, milyen megpróbáltatások, csodák építik fel a történetet?

Ez egy életmese, benne felismerések sorozatával. Gyerekkorban is nagyon sok minden ér bennünket, jó is, rossz is, idővel pedig rájövünk, velem legalábbis így történt, hogy a rosszak is kellenek, hozzám tartoznak, felértékelik a jó történéseket. Azt gondolom, hogy nagyon fontos az életünkben, hogy hagyjunk magunknak időt arra, hogy megélhessük ezeket az élményeket. Hogy lássam meg, vegyem észre a napi szépségeket. Akkor tudjuk a képességeinket alkotóvá, jóvá vagy segítővé fordítani, ha részünk a szép, ami körülöttünk van.

Ki segített abban, hogy ezt a mentalistást alkotóként is használni tudd? Voltak mentoraid, tanáraid, akik a zománcozás, a szövés, az ötvösség és a nemezelés felé tereltek?

A főiskolán volt pár szövőszék, harmadéven lehetett két-három műhelyalkalmat fakultációként választani. Már elsős koromban úgy gondoltam, hogy egy nőnek nem árt, ha tud szőni, hisz az maga a gyönyörűség. Aztán a zománcozás lehetőségét kaptam Cs. Uhrin Tibor tanár úrnak köszönhetően. A műhelyben leginkább kísérletezgettem, de nem ragadott rögtön magával ez a műfaj, eleinte nem is kedveltem, valami mégis ott tartott. Szerettem lemenni a főiskolai műhelybe, és Makoldi tanár úr, akinek ugyan nem voltam a közvetlen tanítványa, mindig el- elejtett egy-egy szót. Ezt a tanári módszert azóta fülbeduruzsolásnak hívom: mindig mondott valami olyasmit, ami, ha elváltunk, tovább munkált a gondolataimban. Szakirodalom akkoriban nem nagyon volt még hozzáférhető a zománcozásról, így tulajdonképpen mindent kitaláltunk, állandóan ötleteltünk, például arról, hogy … drótot használhatnak a munkákhoz, de azt is mi kísérleteztük ki, hogyan kerülhetnek be a színek egy-egy alkotásba. A kíváncsiság és a bátorság vitt előre: a rácsodálkozás és az az érzés, hogy én ezt ki akarom próbálni, valamint az a bátorság, amely nem feltétlen tudta felmérni, hogy mi lesz mindennek a következménye, egyáltalán mibe, mekkora feladatba kezdek. Láttam fotókat a Szent Koronáról, olyanokat, amit bárki láthatott, és elkezdődött a kísérletezés: vaslemezre helyeztem rézdrótot, rá is rögzült szépen a zománc megolvadásával, de amikor elkezdtem csiszolni, az egész levált. Így jöttem rá, hogy a vaslemez alappal nem lehet rekeszzománcot készíteni. Apránként, saját tapasztalat útján szereztem rutint, ami ma is jellemző, mert … léteznek már olyan eszközök, gépek, amik sokkal inkább megkönnyítik a mai ötvösök  munkáját.  Én a mai napig úgy készítem az ékszereimet, hogy megveszem az ezüstlemezt, hengerelem megfelelő vékonyságúra, húzom a drótot, rekeszt hengerelek és sorolhatnám a legapróbb részletekig a munkafázisokat. A munkámhoz a mai napig hozzátartozik a felfedezés öröme is.

Hányan foglalkoznak ma rekeszzománccal?

Nagyon kevesen.

Arra sem lehetne lehetőséged, hogy bemenj egy kisebb manufaktúrába, és megnézd, mások milyen megoldásokkal, technikákkal dolgoznak?

Nem igazán, de messzire, Kínába kéne mennem, de ma már egyszerűbb helyzetben vagyok, mert online sok tartalom elérhető. De sosem élveztem azt, amit már kitalált valaki helyettem. Négyévesen ruhát varrtam a babáimnak. Felnőttként a zománcozás, kézművesség lett a játékom. Látom az unokáimon, akik gyorsak és okosak, hogy egy pillanat alatt kirakják a Legót, és be lehet tenni a szekrénybe. És ennyi volt. És soha többé nem nyúl hozzá. Kimarad a variabilitás, a szellemi út, a kísérletezés játéka, annak az élménynek a felfedezése, hogy mit mesél el nekem útközben egy tárgy, az alkotás, milyen meditációs úton haladok. Ennek van egy gyönyörűsége, ami, ha valakit megérint, nagyon mélyen képes megélni. Sokszor reggel alig várom, hogy a családom elinduljon a napi munkájába, és akkor enyém a világ, leülök a műhelyembe, és akkor ébredek föl, amikor valaki belép az ajtón. Ez a mesevilágom része, de tulajdonképpen ebből áll az életem. Soha nem gondoltam, hogy ékszert fogok csinálni, de az lett izgalmas a zománcban, hogy hogyan lehet az egyre kisebb méret felé haladni. Ez már kifejezetten technikai kihívás volt. Aztán elvittem egy ötvöshöz egy zománcművet, hogy foglalja be. Mivel nem értett a zománchoz, az megsérült. Így jött az életembe az ötvösség, mert akkor pontosan tudtam, hogy ezt is meg kell tanulnom.

Népi iparművész vagy, nagyon sokszor elmondtad már, hogy a népművészetből, népdalokból inspirálódsz, de néhány munkádon, a képeken és az ékszerekben is felfedezhetőek kortárs jelek. Inspirál a népművészet, ebben gyökereznek a munkáid, de nem hagy hidegen a téged körülvevő világ?

Nagyon örülök, hogy ezt mondod, mert nagyon sok bírálatot kaptam, hogy döntsem el, hogy tulajdonképpen hová tartozom. Iparművész vagyok vagy a népművészet érdekel. A mai világ szeretne mindenáron skatulyázni, miközben ez nem biztos, hogy járható út, mert beszélhetünk valamiféle szintézisről is. Én nagyon szeretem Bartók és Kodály zenéjét. Beépül a zeneműveik mély rétegibe a népzene, az ő esetükben ez a gyönyörűség is magával ragad minket, de ez csak az egyik eleme. Nagyon jellemző a népművészet mai használatára, hogy egy szép mennyezetkazetta, vagy bármilyen tárgy látványa ragadja magukkal az alkotókat, és egy részletet ragadnak ki belőle, anélkül, hogy tudnák, miről szól, mit is jelent az a részlet. De hol van a határa annak a részletnek, ami még értelmes, ami valami fontos információt közöl, vagy épp megfosztom olyan fontos dolgoktól, aminek a hiányával a lényegét veszíti el. Nagyon jellemző, hogy nem értjük a népművészetet, nem értjük a mondanivalóját, nem nyelvként tekintünk rá, hanem mint vizuális jelhalmazra, amelynek szabadon rakható egy-egy eleme ide vagy oda.

Ha van személyes viszonyod a tárgyakhoz, akár a képeidhez, akár az ékszereidhez, az hogyan jelenik meg?

Van egy csodálatos történetem. Egyszer megkeresett egy házaspár, hogy szeretnének egy képet tőlem. Hét évvel korábban a keszthelyi Festetics kastélyban látták egy kiállításomat, ami nagyon tetszett nekik, most a lányuk szerzetes lesz, szegénységi fogadalmat tesz, és szeretnének neki egy olyan értéket adni, amit mindenhová magával tud vinni, akárhova vezénylik a világban. Engem ez nagyon meghatott. Kinyomozták, hogy mi lesz az ő vezérfonala vagy igéje, amit útravalóul kap az élethez, és ahhoz a mondathoz készítettem el az ajándékot. A mai napig meghatódom, amikor ez eszembe jut. Egy szép beszélgetésből indult ez a munka, és ők továbbadták a lányuknak. De a zománchoz azért is köt személyes viszony, mert számtalanszor meg tudja tréfálni az embert, hogy nem pont olyan lesz, mint amit elterveztünk. Még a fémalkatrészek is tudnak ide-oda csúszni, vagy nem pont úgy kinézni, mint ahogy elgondoltuk. Mindenképpen kell egy olyan hozzáállás, hogy ezt el tudjuk fogadni. És mire elkészül egy mű, annyi munkaóra van benne, hogy szinte telítődik vele az alkotója. Nem véletlen, hogy nyomon követem a tárgyaim sorsát, ha ez lehetséges.

Mit hoztál a Vojtinába? A nemez tárgyakról, öltözékekről még nem beszéltünk…

Minden itt van, ami felhalmozódott és megmaradt, mert közben kerültek el tőlem dolgok 40 év munkája során. Igen, nemez munkákat is hoztam. A kézművesség tanítása része volt az életemnek és a gyerekek, sőt a felnőttek is a nemezt imádják a legjobban.  A nemezeléshez Kaszás Ákos révén kerültem közel, aki Debrecenben élt, itt nemezelt nagyon sokáig, és nagyon jól ismertük, szinte baráti kapcsolatban voltunk, hisz a Motollás foglakozásokra is gyakran jött, és tanított nemezelést. Ákos erőből művelte a nemezelést, én pedig nem vagyok egy nagy fizikum, ezért idegen volt tőlem, maga az anyag is, de nem tudom megmagyarázni, hogy miért. A gyerekeim viszont szerették, és emiatt próbáltam megbarátkozni vele. Később Ákos elkerült Debrecenből, így Vetró Mihály kapcsolódott be a Motollás életünkbe, akivel megjelentek a szalaggyapjúk és engem a sok szín és a finomság teljesen elvarázsolt. ... A nemezzel azért is jó dolgozni, mert közösségteremtő ereje van: összeülnek az emberek, többnyire nők, de mindig akad férfi is, aki szerelmese ennek az anyagnak, és csak beszélgetünk, miközben halad a munka. Az alkotóműhelyemben szinte minden téma előkerül a magánélettől a hétköznapi problémákig. Most is van jónéhány tanítványom és örömmel nézem, hogy válnak ezek a technikák és az alkotófolyamat az emberek életének a részévé.