Hírek

„Kulturális emlékezetet teremtünk”

Több mint négyszáz fényképen keresztül idézi meg Kemény Henrik, vagy ahogy sokan hívták Heni bácsi emlékét az a kiállítás, amely a sorsszerű véletlennek köszönhetően épp a 100. a Vojtinában megrendezett kiállítások közül.

A Korngut-Kemény család hagyatékát képező több ezer fénykép közül tavaly decemberében kezdte el Terka válogatni azokat az életképeket, melyeket a nagyközönség elé szeretett volna tárni alkotótársaival Szabó Kártik Zsuzsával és Surányi Gergővel. A válogatás szempontjait a képek témája mellett azok minősége is meghatározta, miközben azzal a kérdéssel kellett szembesülniük a kiállítás rendezőinek, hogy a Heni bácsi által féltve őrzött fényképeket mennyire szabad szerkesztés során retusálni, megvágni. „Kulturális emlékezetet teremtünk azzal, hogy milyen képeket, dokumentációkat hozunk nyilvánosságra róla, és ez óriási felelősség.” – fogalmaz Terka utalva Galántai Csaba az Art Limes című folyóiratban megjelent tanulmányára is, mely Heni bácsi édesapjáról, a Korngut-Kemény Henrikről alkotott heroikus apaképet teszi vitathatóvá.

„Költői kiállításra” vágytak Terkáék, ahol a néző egy számtalan apró részletet tartalmazó hatalmas képben érezheti magát, ezt az érzetet szolgálja a feliratok hiánya is, amely tudatos döntés volt a részükről. A falon látható egybeszerkesztett fényképeket az emlékezet csapongó láncolata foglalja keretbe, egymáshoz képest történő elhelyezésük nélkülözi a kronológiát, szemben azokkal a relikviákkal, melyek a „fotófal” előtt kaptak helyet. A tárgyak alkotta enteriőrök víztükör hatású polikarbonát mögött elhelyezve egy-egy érzelmi, életkori egységet teremtve a Mester életének egyes korszakába engednek betekintést.



A hagyatékban fellelhető tárgyak közül a kiállításon megszemlélhető többek között Heni bácsi barna bábos bőröndje, mellyel beutazta a világot; a kék köpenye, amelyben „bütykölt”; első bábja, melyet az édesapjától kapott; hokedli, amin gyerekkorában elérte a paravánt.
„Rekonstruálni szerettük volna a fényképek alapján azt a világot, amelyet Heni bácsi maga köré épített.” – magyarázza Terka. Megtekinthető például az a varrógép, amelyen a legendás bábos édesanyja dolgozott, és az a szőnyeg teletűzdelve számtalan aprósággal, amelyet a varrógép mögé helyezve „házi oltárként” tartott tiszteletben Heni bácsi.   
Merthogy Kemény Henrik, tudjuk meg Terkától, „a szó legnemesebb értelmében gyűjtögető volt. Megrendítően szép, ahogy a családdal kapcsolatos dokumentációkat, fényképeket, leveleket bőröndökbe zárva megőrizte.”





Bőröndbe zárt vallomások

Egy ilyen bőrönd őrizte Heni bácsi 1950 júliusában és októberében saját kezűleg írt önéletrajzait is, melyek szintén láthatóak a kiállításon. Az önéletrajzok különböző megfogalmazása eltérő élethelyzetet sugall a figyelmes olvasó számára. „Nem tudjuk, hogy kinek milyen szándékkal írta ezeket a dokumentumokat. Az mindenestre feltűnik, hogy az októberben született önéletrajzában szemben a nyáron íródottal sokkal rövidebb, tömörebb mondatokban fogalmazza meg azt, ami az identitásához szükséges. Bármit is állítanak a történészek, a Heni bácsi által papírra vetett mondatok mögötti tartalmakat soha nem ismerhetjük meg igazán, mert azokat kizárólag ő élte meg.” – hangsúlyozza Terka, aki nem történeti kiállításra törekedett, hanem arra, hogy úgy mutassa meg a művészt, a zsenit, az embert, ahogyan még személyesen is ismerhettük.  

„Fontos, hogy most az arca se tűnjön el előlünk. A halál kegyetlenül kitép az emberekből nézőpontokat, emlékeket. Már felnőtt két generáció, akik nem láthatták őt játszani. Amikor történelmi tényekre hivatkozva tudunk csak képet alkotni Heni bácsiról, akkor ez a személyes emlékezet felülíródhat, ezt nem szabad elengednünk.” – fogalmaz Terka, aki életének utolsó hét évében lelki és fizikai támasza is volt Heni bácsinak.   



Vitéz László, mint vizuális és műfaji toposz

Kemény Henrik sokszor, 87 évesen, életének utolsó évében is mondogatta, hogy „amíg a kezemet emelni tudom, játszani, játszani, játszani akarok!” Neve, személyisége egybeforrt Vitéz Lászlóval, ezzel a kortalan, vidám, letisztult arcú és nyílt tekintetű bábfigurával, melyet családjától örökül kapott, és amely világhírűvé tette őt.

Terkának volt szerencséje több alkalommal is elkísérni Heni bácsit fellépéseire, így testközelből láthatta annak zseniális, utánozhatatlan játékát. „Mintaértékű volt az az elképesztő energia, amit magából paravánon kívül sugározni tudott. Fantasztikusan érezte a közönséget, mert arra vágyott. Olyannyira tudott azonosulni Vitéz László tulajdonságaival, a küzdésével és a mindenen túli felülemelkedésével, hogy az elvitathatatlanul is az ő sajátossága lett. Ha pszichoanalitikusan szeretném értelmezni, akkor Kemény Henrik számára a Vitéz László játékok egyfajta öntisztító folyamatként értelmezhetőek, idős korában pedig túlélési minőséget hordoztak.” – összegzi Terka.

Heni bácsi játéka műfaji ikonná vált, mely köszönhető a Magyar Televízió gyermek műsoraiban való szereplését kísérő népszerűségnek is. A mai napig számtalan követője akad – köztük Kovács Géza, Pályi János, Takács Dániel, Schneider Jankó, Tatai Zsolt, Barna Zsombor és a női oldalról Fabók Mancsi – akik személyiségükkel színezve a figurát mindannyian egy más stílusában, dramaturgiájában, dinamikájában letisztult bábesztétikai minőségből merítenek. A Vitéz László figura egyszerre egy vizuális és egy műfaji toposz.



Nemzeti identitás és a vásári bábjáték

Terka különböző szakmai könyvek szerkesztőjeként és a hagyatékot bemutató kiállítások rendezőjeként is elkötelezett híve a Korngut-Kemény dinasztia bábművészetének. Hogy miért tartja fontosnak, hogy minél több fórumon megjelenjen az általuk képviselt vásári bábjátékról szóló diskurzus, arra így válaszol: „Egy hagyatéknak, egy tettnek akkor van értelme, ha folyamatosan létezik, ha újra és újra átértelmezve, aktualizálva élhetővé teszem azt. Minden generáció hozzátesz valamit az elődeitől már megszerzett tudáshoz. A különböző vásári bábjátékok hősei, akik megküzdenek az ellenséggel, az adott nemzet identitásának egy sűrített magját foglalják össze. Fontos kérdés, hogy a 21. században kikből csinálunk hőst, hogy hogyan alakul át a hős toposz figurája, mert a válaszok megfogalmazásakor eljutunk önmagunkhoz, a saját hős fogalmunkhoz.”  
 

A „JÁTSZANI, JÁTSZANI, JÁTSZANI AKAROK!” – avagy Vitéz László vándorúton című kiállítás 2020. január 29-től április 9-ig látogatható (hétfő-péntek: 8-17-ig, szombat – vasárnap: 9-12 óráig)