Hírek

 

Hányadik évadunkat is kezdjük 2012 szeptemberében?

Lássuk:

- a Kálvin téren álló bábosházunk 11. évadját, mivel 2011 novemberében költöztünk új székhelyünkre.

- Az 1993-ban Debrecen városa által hivatalosan bábszínházzá nyilvánított színház viszont, ha innen kezdjük a kronológiát, a 20. évadját kezdi.

- A Vojtina Bábszínház történetének, ha az alapítás dátumát tekintjük a mérték első állomásának, ez a 37. évadja.

 

Bárhonnan is tekintjük jelenünket, mindenféleképpen egy évtizednél több a megkezdett évadok száma a Vojtinában. Amióta pedig itt élünk a Kálvin téri színházunkban, a kiállítótermünkben közel 70 tárlatot nyitottunk meg. Minden kiállításunkkal valami titkot szeretnénk feltárni: titkokat a színház és bábszínház látványtárából, mindennapi világunk képi gazdagságából, képzeletünk láthatóvá tett teréből.

Ez az év is hoz meglepetést. Négy tárlat keretében gondolkodunk még mindig a bábozódás témakörében. Meghívottaink időrendben:

- ősz idejében Bodor Judit iparművész, bábtervező,

- 2012 novemberétől 2013. január közepéig Horváth Mari animációs filmtervező és rendező,

- 2013. január végétől Olekszandr Bilozub, díszlet- és jelmeztervező,

- tavasztól hagyományosan, immár harmadik alkalommal a Medgyessy Gimnázium és Művészeti Szakközépiskola jelmez- és díszlettervező asszisztenseinek képi installációi, imaginációs megoldásai, képi metaforái láthatók.

 

Első kiállításunkat 2012. szeptember 20-án délután 14 órakor A pillangó árnyéka címmel nyitjuk meg.

E rendhagyó tárlat Bodor Judit és Láposi Terka közösen megálmodott háromdimenziós képe a bábozódásról.

 

Bodor Judit bábszínházunk egyik sokat foglalkoztatott bábtervezője.

Debreceni alkotói útját a színpadi előadásokkal kezdte: Dr. Doolittle és az állatai (1998.), Pinokkió (1999.), Kendzsebáj menyegzője (1999.), Tökmag Tom és Hórihorgas Tom (2001.), Mától fogva Hüvelyk Mátyás (2002. társterv.), Tündér Lala (2003.), Fehérlófia (2005. társterv.), A fülemüle (2008.), A király, a macska és a hegedű (2010.).

2002-től a játszószínház művészeti műhelyének is alkotótársa. A következő kamara- és dramatikus játékaink tervezője: A csudakard története (2002. társterv.), Az állatok nyelvén tudó juhász (2007. társterv.), A vén kutya (2008.), Hamuban sült pogácsa (2009.), Babusgató (2009. társterv.), Hol jártál, báránykám? (2011.), Babszem Jankó (2012.).

A következőkben Bodor Juditot egy róla írt tanulmányom felhasználásával szeretném bemutatni (megjelent: Láposi Terka: Titkok az anyagban. Bodor Judit iparművész bábszínházi kalandja, Magyar Iparművészet, Budapest, 2008. 2.).

 

Bodor Juditnál minden együtt van, ami a színházi jelenléthez szükséges: kiegyezés az élet misztériumával, mélységes alázat a természet törvényeivel szemben. De az anyagok viselkedéséről szerzett tapasztalatok tárházával is rendelkezik. Áttekinthető és mégis rejtelmes rétegzettséggel bíró szellemi utat járó művész. Az anyagban való következetes gondolkodás jelenti számára a legnagyobb kihívást. A felfedezés és alkotás, a kísérletezés és tudatosítás, de mindenekelőtt az anyag és a szellem kapcsolatának keresése juttatja el egy-egy alkotói út után az általa létrehozott műalkotáshoz.

Számára – az elmúlt három évtizedet végigtekintve – három út létezik a „megtestesülés”, a testté öntés, az anyagban való megszólalás, megszólaltatás során. Az egyik, amikor a kiinduló pont a gondolatiság. Ehhez társít formát, színt, anyagot. A másik során az anyag adott. Kísérletek útján megkeresi ennek az őt inspiráló anyagnak a leglényegesebb viselkedési kódjait, felfejti jelentésrétegeit, s csak ezek után jut el a szellemi magig. A harmadik az ember örök játékos kedvének, a homo ludensi énjének útja: adott egy felület, adott egy grafikai elem, egy tér, olykor egy mozdulat, és ehhez társít formát, anyagot, megtalálva bennük az elindító üzenetet. A gondolattal játszani számára mindig érdekesebb, mint megküzdeni az anyaggal, és mégis a küzdést választja szinte minden színházi, bábszínházi tervezésénél. Bodor a formát belülről érzi, az anyag metamorfózisa zajlik kezei által. Birtokában van az anyag sokszínűségének, folyamatosan kísérletezik, az anyag titkait, a megtestesült, látható és fogható matériát boncolgatja, hogy ezeket megfejtve eljusson a szellemi lét dimenzióiba.

Mint iparművészt a tárgyak világán túl a bábszínház mágikus tere vonzza. A bábokhoz rendelt mozgás, hang, fény megváltoztathatja a tárgy rendeltetését és jelzésértékét. Többletjelentéssel, „életérzettel” ruházódik fel az a tárgy, ami bábként hangsúlyossá válik egy játékban, egy előadásban. Az épített színházi térben, ahol többnyire nincs természetes fény, az irányíthatóság izgatja, a fény irányt mutató lendülete tartja éberen. Mit, miért és hogyan „építsen” meg, hogy a „csodatevés” létrejöjjön? A „sohasemmeghalni” állapotának látványelemekkel való megjelenítése egy művész számára nagy kihívás. A bábszínház lényege pedig nem más, mint a mesék örökérvényű igazságtételeit játékban érzékeltetni, megéltetni.

A báb figurája, mint formába sűrített jel választ kell adjon az eljátszandó szerep, karakter minden elemére. Ez az igazi mágikus alkotói folyamat: megtalálni az összetevőket (színt, anyagot, formát, tömeget) egy szellemi karakterhez; átlépni a formálás menetében az eredeti alkotórészekhez való viszonyulást; radikálisan megtisztítani az eddigi anyag-élmények, tárgyak emlékképeit és saját világot építeni. Kilépni a lineáris időből, felrúgni a valós időt és létrehozni a színházi, örök időkeretet. A folyamat tehát, amiben Bodor építkezik, az élő anyag új formai nyelvének keresése, mely a metamorfózisok terében, egy mágikus térben, a bábszínházban kap értelmet. Nála az anyag él. Ennek az „élő” anyagnak igyekszik minden részét kibontani, az eddigi konvenciókat legyőzni, és átértelmezve elénk tenni, hogy felmutathassa: itt van egy eddig még nem érezhető, nem tapintható és látható „valami más”. Egy új anyag, új, de az archetípusokat magában hordozó jelentéssel.

Hite szerint minden művészben létezik a tárgyat készítő ember (homo faber), a játszó ember (homo ludens) és a szépséget kutató, megérinteni vágyó ember (homo aestheticus). Az anyag talán nála ezért is egyszerre kihívás, játékszer és szolga. Gondolathordozónak tekinti az anyagot, s így bármelyiket szereti megmunkálni, legyen az selyem, fa, üveg, homok, gyapjú, műanyag vagy akár szurok, mivel gondolathordozónak tekinti. A tiszta, egynemű anyagot kerüli, az anyagtársítás a sajátja. Szívesen hozza kapcsolatba a szurkot az üveggel, a hamut a gyönggyel, a háziport az aranyfüsttel, a jeget a tűzzel, a követ a fénnyel, a nylont a nehéz bársonnyal, a fémet a leheletfinomságú organzával. A váratlan, meghökkentő társítások viszont nyugalmat árasztó figurákká, bábokká, színpadképekké, installációkká állnak össze. Spirituális kéznyomok, az emberi szellem által átlényegített és nemesített egyéniségek lesznek bábjai, alkotásai, melyek mind a természet törvényeivel való kiegyezés elkerülhetetlen kapcsolatát keresik az adott (mesei, színpadi, imaginációs) térben. A sokféle és egyszerre jelenlévő anyag tárggyá nemesedve egyenlővé válik az élő-élet törvényeivel. Ezernyi rész rakódik formává (Bodor Juditnál a titkok mindig a részletekben rejlenek!), áthatják egymást, és átalakulnak pillanatba sűrítve, önmagukat megmutató, de saját törvények szerint ható új egésszé, lélekkel telt tárggyá (bábbá).

Kezdetben, a bábszínházi „korszak” előtt, a természet erőit igyekezett „befogni”, megszelídíteni. Oltárt formált a víz - tűz - levegő - föld őselemeknek. Mandalákat „írt” minden olyan anyagból, melyek kontrasztba hozzák, adott pillanatban és térben megidézik, itt és most láttatják, kapcsolatba hozzák a múlandóságot a maradandósággal, a pillanatnyiságot az örökkévalósággal, a kibékíthetetlent az összeillővel, a születést a halállal. Sorozatokat hozott létre homok, kavics, por, rozsda, fémszál, üveg felhasználásával. Befogta a fényt, tükrök által fókuszálta az útját, és élő, lélegző „mandalákat” hozott létre. Kapcsolata a fénnyel alkotói éveinek elején is lényeges volt. Megformálta, megpróbálta „uralma” alá hajtani, átültetni más, szokatlan dimenziókba, ahol a felfoghatatlan átalakul, megjelenik. Ez a korszaka a rátalálásokról, az összeütközésekről, a belenyugvásokról, engedelmességről szól. Énjét ekkor még a „belelátni a föld kérge alatt forrongóba, utolérni a napot, elkapni a szirom könnyedségének libbenését” irányította. Eszével, kezével, lelkével megtanulta, hogy az anyag él. Ezzel a tudással érkezett meg a bábszínházba, ahol e tudás párosul a képzelettel.

Elmondása szerint materializált mozgáshangszereket épít, ahol a tárgy, a báb mozgásával, anyagiságának összetevőivel, formájával „beszél”. Nincs „csak úgy” állapot az ő világában. Jelentéssel bír minden textil, fém, csipke, szín. A látványelemek és bábok térbeli összeépítése szigorúan következetes. Színpadképeivel mágikus képeket igyekszik létrehozni, ahol a tudattalan folyamatok is közvetlen tetten érhetők. Szimbólumok nyelvén szólni, a mesék nyelvén érteni olyan, mint a szellemi lét üzenetét anyagba önteni. A történet nem itt és most, nem a racionális és reális világ síkján játszódik, hanem másik közegben, dimenzióban, atmoszférában, ahol nem a megszokott szabályok, törvények érvényesülnek. Ezt a szintet keresi bábjaival, színpadi tereivel.

 

Mi inspirált kettőnket A pillangó árnyéka című kiállítás megrendezésére?

 

Egy leheletnyi időt fel lehet e fogni?

Egy leheletnyi finomságú ’H’ hang megjeleníthető-e?

Az áttetsző légben keletkezett huhog, suhog, zuhog, piheg, liheg, milyen színeket rejthet?

A lepke szárnyának leheletkönnyed mozdulása megrajzolható-e?

 

A lepkék, a pillangók szárnyairól visszaverődő fény különös színjátékait a tudósok is figyelemmel kísérik, ugyanis számos lepke trükköket hajt végre a fénnyel. „Fényjátékokat” tudnak, melyek evolúciós előnyt biztosítanak számukra. A szárny „fotonikus kristályként” viselkedik, nanoléptékű (a nano előtag görög eredetű, jelentése: „törpe”) szerkezeten fényinterferencia lép fel. Tehát szelektív fényvisszaverésre képes a lepke szárnya. A lepkeszárnyak funkciója: repülés, „Napkollektor”, kommunikáció, rejtőzködés. S ami még fokozza e lények csodáját, hogy három fő biológiai célra használják fel szárnyszíneiket: optikai jeladásra, rejtőzködésre és a hőmérsékletük szabályozására. (Műszaki Fizikai és Anyagtudományi Kutatóintézet és a MTA kutatásai a Fizikai Szemlében, 2007.4.)

S az imágó?

A biológiában imágó a neve a rovarok utolsó fejlődési fázisának. A teljes átalakulás(holometamorfózis, pete-lárva-báb-imágó, azaz kifejlett rovar) esetén bábból való kibújás utáni szakasz, illetve a részleges átalakulásnál az utolsó vedlés utáni szakasz.
Tehát imágó a teljesen kifejlődött, nemzőképes szárnyas rovar.

A mindennapi nyelvhasználatban azonban (latin) imágó „kép”, „hasonmás” jelentést hordoz. Ez olyan alkotás, amely valamilyen test, rendszerint egy fizikai tárgy vagy egy személy hasonlóságát mutatja meg, „adja vissza”.

De jelenthet még:

- imago cerea (latin) Viaszbábu

- imago vocis (latin) Visszhang

- imago, inis f (latin) Árnykép, halott árnya, látomás, álomkép, elképzelés, képzet, gondolat, kép, arckép, mellszobor, képmás, hasonmás, alak, látvány, visszhang.

Hm?

A Vojtina kiállítótermében egy háromdimenziós kép…egy képzeletbeli ködfoszlány fehérekkel, feketékkel, tükrökkel, üvegharanggal.

Emléknyomok?

Eleven emlékezet?

Talán ez is.

A kiállítás látogatható: 2012. november 11-ig.

Láposi Terka

{flike}