hu en

4026 Debrecen, Kálvin tér 13.

href="mailto:uh!pont!zahnizsbabanitjov!kukac!anitjov">uh!pont!zahnizsbabanitjov!kukac!anitjov

hu en

Hírek

A padlás, ami bennünk van

Feltöltve: 2021. március 16.

A padlás, ami bennünk van

A Messzeringó című kamarajáték a gyerekverseket, tárgyakat és a zenét állítja a középpontba. Az alkotócsapat tagjait, Köllő Andreát, Arany Zoltánt, Oláh Richárdot és Nánási Barnabást kérdeztük az alkotás folyamatáról, a közös munkáról, és azt is elárulják, mi a kedvenc versük. 

A Messzeringó című előadásban a vers, a tárgyak és a zene állnak középpontban. Andrea, te vagy ennek a megálmodója és gyerekverseket alkalmazol. Mi volt a koncepciód a gondolkodási irány kijelölésénél és a versek kiválasztásánál? 

Köllő Andrea: 
A tavaszi kényszerleállás alatt én azt a feladatot és egyben lehetőséget kaptam Láposi Terkától, hogy gyerekversekből állítsak össze egy előadást (óvodás kortól 12 éves korig). Nem koncepcióból próbáltam indítani, hanem egyfajta verskutatás vette kezdetét. Költeményeket válogattam és azok segítségével állítottuk színpadra az előadást. 
Volt egy személyes szűrő, amin elég sok vers szelektálásra került, de sok meg is maradt. Elkezdtem egymáshoz illeszteni a szövegeket, majd gondolkodni azon is, hogy hol tudok ezekhez kapcsolódni, mitől tud az egész személyessé válni, hogyan tudom a más-más típusú szövegeket valami egységesebb masszává gyúrni? Arra jutottam, hogy muszáj magamat ízig-vérig beleraknom, magamról mesélnem, akár metaforikusan, akár szemtelenül őszintén. Úgy éreztem, a saját történetem megelevenítése által tudok őszintén szólni.
Gyermekkortól ívelő történetet álmodtam meg, ahol a linearitás nem jellemző, inkább a mozaikszerűség, a nosztalgiával átitatott időkezelés, az emlékek kollázsszerű egymáshoz ragasztgatása. Szöveg szempontjából ez akkor okozott nagy nehézséget, amint eltűnt az „egyszer volt, hol nem volt…”-típusú mesélés, és felütötte fejét a szövegekkel való játék: szétvágás, összeragasztás, toldás-foldás, aszerint, hogy hogyan adják meg az általam álmodott világ hangulatát, érzelmi világát. Mi miből következik, meddig tart, és tudom-e az idő fonalát úgy gördíteni, hogy abban benne legyen a nagyanyáink emlékezete is, de ugyanakkor szerethető legyen a mostani gyerekek számára is. 

Időtlenséget szerettem volna elérni: azt a tökéletes meditatív állapotot, amikor nincs se múlt, se jövő, csak a pillanat üveggömbjében látom magam. Itt az ideje annak, hogy a szépről beszéljünk, hogy számotvessünk és itt az ideje a változásnak. Én mindezt a tárgyak emlékezetén keresztül teszem, játszva a belső gyermekkel (az előadásban ezt a kedvenc babám figurája jeleníti meg), és remélve, hogy az általam álmodott világ megmutatása másoknak is ad egy olyan érzék-érzés benyomást, ami megpendít bennük valamit önmagukkal kapcsolatosan. A benyomásokra, megérzésekre épülő alkotás jellemző az egész előadás kialakítására, de általánosságban rám is. 
 

Köllő Andrea / Fotó: Csatáry-Nagy Krisztina

Hogyan viszonyulsz a gyerekversekhez? Mit jelentenek számodra? Mitől lesz jó egy gyerekvers? 

K. A.: 
A kortárs gyerekversek világának csak a közismert rétegeit ismertem, és mivel ezekkel mindenhol szembetalálkozik az ember, fontosnak tartottam, hogy teljesen más jellegű verseket is megismerjek. A válogatásban a megérzéseimre hagyatkoztam: elolvastam egy verset, és ha azt éreztem, dolgom van vele, megőriztem. Vizuális típus vagyok, így sok esetben a meghatározó az volt, hogy egy-egy szöveg olvasásánál milyen képek alakulnak ki bennem, és tudok-e azokkal együtt rezegni, látom-e magam abban a képben. És akkor ehhez még hozzájött a zene - ami szintén fontos az életemben -, így a szövegek ritmikussága, muzikalitása is döntő tényező volt. Lehet-e belőle dalt kovácsolni, mennyire lüktet, milyen a hangzók által odavarázsolt világ. 

Richárd, te mint látványtervező-bábkészítő művész az előadás tervezésében, kivitelezésében dolgoztál együtt Andreával. Hogyan indult a közös munka? Hogyan formálódott a tervezés folyamata? Mesélj, kérlek, a saját munkamódszeredről! 

Oláh Richárd: 
Andinak határozott impulzusai voltak a látvánnyal kapcsolatban, a feladat nehézsége abban rejlett, hogy a gondolatiságot megértsem, mit akar megjeleníteni, illetve kifejezni, milyen tér legyen, amiben el lehet képzelni az előadást, ezeket az impulzusokat kellett közösen letisztázni. Mivel a versek a gyermekkorra való visszaemlékezésre vannak felfűzve, el lehetett kissé rugaszkodni a realitások talajáról. Szándékom lett egy szürreális világot a nézők szeme elé tárni, hiszen az emlékekben is keveredhetnek elemek, vannak olyan momentumok, amelyekre nem tisztán emlékszünk, vagy összemosódnak más képekkel. Ezért a tér legtöbb eleme nem egy konkrét tárgy, hanem tárgyak egybegyúrva (például bicikli, szekrény, képkeret, szekér egy bútorelemként való megjelenítése). Ez alól csupán a bábként használt tárgyak kivételek, melyek a gyermekkor játékaiként jelennek meg. Ezekkel támasztja alá Andi a versek mondanivalóját. Ugyanakkor ezek a tárgyak is elemelődnek a hétköznapi funkciójuktól. Ahogy a gyerek bármely tárgyat tudja játékként használni, úgy változik a kesztyű pókká, úgy alakul a legyező kakassá. Ezek határozottan felismerhető tárgyak, de a játékban átminősülnek valami mássá. 

A tervezés folyamata egyébként számomra sok beszélgetéssel kezdődött Andival. Annyira személyes önvallomásnak érzem ezt az előadást, hogy kikerülhetetlen volt az ő lelkivilágát, érzelmi töltetét adott versekhez úgy megismernem, hogy bátran merjem a látványt az ő lelkéhez igazítani. Azt hiszem, nem véletlenül a Pitypang bábbal kezdődött a tervezés folyamata. Andival megbeszéltük, hogy ez az egy valódi báb lesz a játékban a tárgyjátékok mellett. Egy olyan bábot igyekeztem megalkotni, mely egyszerre a költészet allegóriája és egy kislány kedvenc babája is lehet. A gyermekláncfűvel pedig minden gyerek játszik. Fon belőle gyűrűt, koszorút, s nem elhanyagolható az átváltozás sem, melyen keresztül megy. A sárga virág összezár, majd egy hófehér bóbita bomlik ki belőle, mely száll tovább a szélben. Ezután sok rajzolás következett, hogy olyan báb szülessen, mely az előadás szempontjából az ő tükörképe, lénye lehet vagy önmaga gyermekkorának megtestesülése. Mire megszületett Pitypang, már tudtam is azonosulni Andi gondolataival, éreztem, mit akar kihozni az előadásból. 

Zoltán, zenészként hogyan kezdtél el gondolkodni? Mi az, ami az alkotásban ilyenkor inspirál téged? 

Arany Zoltán: 
Andival sokat beszélgettünk már a próbafolyamat előtt is, mivel sok kész ötlete volt már. A próbákon rögtönzünk, ami tetszik, azt megtartjuk. Egy húron pendülünk Andival, ezért elég gördülékeny a folyamat. Könnyen kísérem őt zenészként. 

Barnabás, te vagy az előadás fénytervezője. Mesélj, kérlek, hogyan kezdődött el a munkafolyamat? Mi a te saját munkamódszered? 

Nánási Barnabás: 
Az előadás próbafolyamata a vírushelyzet következtében megszakításokkal volt terhelt. Andreával a kezdetekben összeültünk megbeszélni, hogy mi a pontos elképzelése. Inspirációt úgy gyűjtök, hogy sokat nézem a próbákat, megfigyelem a kezdeti folyamatokat, minden jelenetnek a hangulatát próbálom kitalálni fejben, majd utána térben megvalósítani azt. Ennél az előadásnál különlegesség, hogy Andrea és Zoltán fogják a fényeket belülről, az előadás játékteréből irányítani, mert a világításra kifejlesztettünk egy saját vezérlést. Ennek megvalósításában kiemelt szerepe volt Harsányi Ferenc (‘Hafe’) kollégámnak, aki maga fejlesztette az említett vezérlési rendszert. 

Meséljetek arról, hogyan néz ki az előadás tere! Hogyan lakjátok be (bábokkal, eszközökkel, színekkel, tárgyakkal, zenével, fényekkel), hogyan töltitek meg játékkal?

K. A.: 
Nagyon fontos volt számomra a tér kialakítása. Egy olyan padlásé, ami az enyém, amit a sajátomnak érzek, ahol megállhat az idő, ahol kitágul a tér. Ha tehetném, a gravitációt is megszüntetném érte. Ahogy Ricsi nagyon szépen és röviden összefoglalta: ez a padlás bennünk van. Mindannyiunkban. Az egész előadás ilyen értelemben egy óriási allegória. 
Ezen kívül mindebben ott van a játszótársam, Arany Zoli, aki azontúl, hogy hangokkal varázsol körém egy csodavilágot, még a történet során felbukkanó összes férfi karakter megtestesítője is. Barnus pedig kifesti nekünk a teret, ami szintén nagyon fontos, hiszen a színeknek is szerepe lesz a szövegek lírájának értelmezésében. 

A. Z.: 
A rendezői jobb az enyém, ott alakítom ki a kuckómat, hangszerekkel körbepakolva. 

O. R.: 
Ahogy korábban mondtam, kissé elvont, talán az idő által megszépített emlékek tere ez. Mi egymás között egy padlásnak neveztük Andival, de én úgy érzem, ez a padlás nem egy házban van, hanem bennünk. Gondosan elrakott, féltett emlékek, melyekhez hozzáférünk, hogy tanuljunk belőlük. Egy tiszta gyermekkor szép emlékei. 

N. B.: 
A játszószínházat fekete takarás segítségével alakítottuk új térré ehhez az előadáshoz. Szakmai szemmel nézve ez a térkialakítás kihívásokat rejtett magában, ugyanis a belmagasság viszonylag alacsony (a világítás általában 60 fokos szögből történik), a falak fehérek.

Köllő Andrea és Arany Zoltán / Fotó: Csatáry-Nagy Krisztina 

Nekem az a tervem, melyben Andival a kezdetekben megállapodtunk, hogy led szalagos megoldásokat szeretnék beemelni (belógatott díszletelemeket kell elképzelni). Azért szeretem ezt az eszközt, mert úgy tapasztaltam, hogy a színházi világban ez kevésbé elterjedt. Koncertek alkalmával már dolgoztam led szalagos világítási technikával. A világító díszletelemek három síkban vannak belógatva a játéktérbe, ezáltal lesz az adott térnek mélysége. 

A „messzeringó gyerekkor” jelzős szerkezetet Radnóti Miklós Nem tudhatom című verséből ismerjük. Nektek melyik a kedvenc versetek és miért? Okozott-e nehézséget, hogy versekkel kellett dolgoznotok?

K. A.: 
Klasszikus verseken nevelkedtem, így ha magamról vallok, azokat is bele kellett emelni mintegy emlékezésként, de helyük van mindenképp. 
A múltunk fontos. Az viszont más kérdés, hogy a jelenből hogyan tekintünk vissza rá. Itt jön képbe Pitypang. Ő a legkedvesebb babám, ugyanakkor a bennünk rejlő tiszta gyermek is. Csakis az ő tisztaságán keresztül, az ő szemén keresztül szűrhető le a lényeg. Talán benne rejlik a megoldás: az elengedés titka. Kedvenceim közé tartozik József Attila, Kányádi Sándor, de erős emlékek fűznek Pilinszky verseihez is. 

A. Z.: 
Nekem csak a szótagszám és a ritmika okozhat fejtörést. 

O. R.: 
Bármi, ami Ady vagy József Attila, a kedvencek között van. E két költővel kapcsolatosan az az érzésem támad, hogy akár kortársak is lehetnének. 
Jelen helyzetben nem nekem okozta a legnagyobb fejtörést, hogy versekkel kell dolgozni, hiszen mire hozzám kerültek a kiválasztott versek, már egy gondolatra fel voltak fűzve. Nekem úgymond ezzel a fonallal kellett leginkább foglalkoznom. 

N. B.: 
Én a szakmámhoz kapcsolódó könyveket mondanék szívesen, melyek segítségével folyamatosan képezhetem magamat. Ilyen például Nemes Lászlóról, a roadszakma egyik híres alakjáról (Omega, Skorpió Hungaria, LGT technikusa volt) írt visszatekintés Bálint Csaba: A Nemes című könyve vagy a Rádiótechnika című szakfolyóirat. 

Mit gondoltok, hogy ennek az előadásnak milyen üzenete lenne azoknak a gyerekeknek, akik a jövőben élnek, mondjuk 5-10 év múlva? 

K. A.: 
A múlt karácsonykor nem lehettem otthon, de Pitypang itt ült a fa alatt, és ha ránéztem, az járt a fejemben: „Mi kapkod így, Pitypang?” Kapkod a világ, de ő itt van velem. És ezután itt is lesz. Ő az én kivetített részem, egy darab belőlem, amivel szembe nézhetek. És közben még mindig játszom vele.
Figyelnünk kell a jövőben, hogy az ösztönből eredő játék öröme megmaradjon. Hogy el ne nyomja az a hangzavar, ami a digitális világból árad. Kívánom a jövőben felnövő gyerekeknek, hogy ezt az örömöt el ne engedjék, és ha felnőnek, akkor is maguknál tartsák. 

A. Z.: 
Szeretném megfertőzni őket a zene-és hangszermániámmal. Életkorukból adódóan könnyű megfogni őket.

O. R.: 
Rengeteget beszéltünk saját gyerekkorunkról. Felszínre törtek emlékeinkből olyan játékok, amikkel még óvodában, kisiskolás korunkban játszottunk. És elég volt egy darab zsinór, hogy macskabölcsőt játsszunk. Nem csak akkor. Most is. Nagyságrendileg 20-25 év távlatából emlékeztünk, hogy kell bizonyos játékokat játszani, amiket a próbák alatt néha fel is idéztünk. 
Számomra azt jelenti, hogy nincs készen kapva szinte semmi. Ha valami nincs, kellő fantáziával átminősül bármivé bármilyen tárgy. Egy szép gyermekkor emlékeit láthatjuk az előadásban. Remélem hasonló, játszva megtapasztalt világ tárul a jövőben felnövő gyerekek elé is. 


Az interjút készítette: Baluja Petra 

 

Színháztermi előadás:1.200 Ft / fő
Játszószínházi foglalkozás:1.200 Ft / fő
Felnőttelőadás:1.200 Ft / fő
Gyermek-előadásokra szóló bérlet:3.500 Ft / fő

Kedvezményes jegyár három vagy többfős családok részére:

Színháztermi előadás:1.000 Ft / fő
Játszószínházi foglalkozás:1.000 Ft / fő

Szeretne értesülni a legfrissebb
bábszínházi információkról?

Iratkozzon fel hírlevelünkre:

4026 Debrecen, Kálvin tér 13. +36 (52) 418-160 vojtina@vojtinababszinhaz.hu
Vojtina Bábszínház © 2016 - 2021 Minden jog fenntartva!