hu en

4026 Debrecen, Kálvin tér 13.

href="mailto:uh!pont!zahnizsbabanitjov!kukac!anitjov">uh!pont!zahnizsbabanitjov!kukac!anitjov

hu en

Hírek

A gyermeki képzelőerő határtalansága

Feltöltve: 2021. március 23.

A gyermeki képzelőerő határtalansága

Arika, az elkápráztatóművész című új darabunk bemutatója kapcsán, –melyet vasárnap (03.28-án) láthattok Facebook-oldalunk és Youtube-csatornánkon– készült interjú Kolozsi Angéla rendezővel és Szőts Orsolya látványtervezővel, akik az alkotómunkában összeszokott párost alkotnak. Velük beszélgettünk többek között a gyermeki képzelőerőről, a hitelességről és az igazmondás témáiról. 

 

Arika, az elkápráztatóművész című előadásban előtérbe kerül a gyermeki hazugság, füllentés kérdésköre. A gyermekpszichológiai szakirodalom a hazugság lélektanát a szégyenérzettel, valaminek az elkendőzésével, kompenzációjával magyarázza. Téged milyen szempontból foglalkoztat ez a történet?  

Kolozsi Angéla

Kolozsi Angéla: 
Minden ember (akár gyerek, akár felnőtt) szeretné, ha szeretnék: ha odafigyelnének rá, ha elfogadnák. A szeretethiányra, a magányra különféle válaszokat adhatunk - az egyik lehetséges út, amikor azt hazudjuk, hogy tök jól vagyunk. Arika ezt a “tök jól levést” hergeli odáig, hogy egy ponton túl mindenki tátott szájjal hallgatja és már irigyli, cserélni akar vele. Amikor lelepleződik, nagyot zuhan - és akinek addig mindenki a barátságát kereste, az osztály számkivetettje lesz. És újra egyedül van, épp úgy, mint az ártatlan füllentésnek indult hazugsága előtt. Nagy Orsolyával[1] igyekeztünk olyan színpadi adaptációt készíteni Kertész Erzsi meséjéből, amiben egyszerre mutathatjuk meg a hazudozás okait és következményeit. Előadásunkban egy egész közösség néz szembe a “beteges hazudozóval” - de önmagával is: az osztálytársaknak kimondva-kimondatlanul is fel kell ismerniük, milyen szerepük volt abban, hogy Arika becsapta őket. 

Milyen a báb-bábszínészek viszonya ebben a történetben? Hogyan mesélik el a cselekményt?
 
K.A.: 
Előadásunk egy iskolai színjátszó előadás próbája: főszereplőnk az osztálytársaival meséli és játssza el egy nagyon közeli múltban (a napokban) történt konfliktusukat. A botrány kirobbanása után, még mielőtt az érzelmek lecsillapodhatnának, kénytelenek együttműködve létrehozni egy közös produkciót - aminek végére valamennyien átlátják majd ezt a konfliktust, és felül is tudnak emelkedni rajta. Három szinten játszódik a cselekmény: az első szinten Arika az előadás igazi közönségének, a Vojtina Bábszínház nézőinek mesél (őszintén!) a hazugságairól és azok következményeiről. A második szinten a már említett próba-szituáció zajlik: Arika az osztálytársakkal nem kevés vita és veszekedés közben egyezik meg abban, hogyan játsszák el közös sztorijukat: ami történt, ahogy történt. A harmadik szinten a bábok jelenítik meg magát a tényleges cselekményt: hogyan hitette el Arika az osztállyal, hogy van egy dúsgazdag svájci nagynénje, aki meghívta magához nyárra, és akihez - a meghívás szerint -, a legjobb barátját magával viheti. Csakhogy Arikának az állítólagos meghívás előtt egyáltalán nem volt barátja az osztályban - a mesés svájci gyerekparadicsom lehetősége azonban, (és erről Arika nap nap után egyre színesebben mesél), végül mindenkit bevonz: lassan mindenki a barátja akar lenni a mesés álomutazás miatt. Elindul a verseny Arika kegyeiért…

Érdekes dinamika, illetve feszültség áll fenn Arika és Rebeka karaktere között. Arika füllentéseit Rebeka nem nézi jó szemmel és ezt mindig szóvá is teszi neki, mintha kvázi lelkiismeretként” viselkedne. Hogyan mutatod meg a darabban ezt a két szereplőt, és számodra mit jelenítenek meg? 

K. A.: 
Arika az osztály különce, a bekategorizálhatatlan figura - míg Rebeka az a mindenki által szépnek tartott lány, akivel a legtöbb kislány ebben az életkorban (második osztályban) örömmel cserélne. Rebeka tisztában van a népszerűségével, és vissza is él vele. Arika viszont nincs tisztában azzal, hogy mekkora egyéniség, és minden eszközt megragad, hogy felfigyeljenek rá. Megmozdulásai rendre rosszul sülnek el, ezért szeretne “nagyot gurítani” a svájci nagynéni történetével. A hazugság túl jól sikerül: még a mindig kételkedő Rebekát is sikerül végül becsapnia. Nehéz felállni, amikor az ember magára haragít egy komplett osztályt - de Rebekának is szembe kell néznie magával, amikor nyilvánvalóvá válik, hogy ő, az igazság bajnoka, elárulta a legjobb barátnőjét csak azért, hogy elutazhasson Arikával Svájcba...

Korábban azt nyilatkoztad, hogy nem definiálod magad rendezőként, sokkal inkább katalizátorként működsz az előadás létrehozásában. Hogyan élted meg ebben a munkában ezt a szerepet?

K. A.: 
A társalkotók egyikeként. A bábszínház összművészeti forma, ha az író, a tervező, a zeneszerző, a színészek nem hajlandók belevetni magukat az anyagba, nagyjából csinálhatok bármit. Kertész Erzsi[2] meséje évek óta szívügyem. Amikor a tavaszi karantén alatt Nagy Orsival elkezdtünk gondolkodni a szövegkönyv felépítésén, aztán nem sokkal később összeültünk Szőts Orsival, akivel már sok remek közös munkát tudunk magunk mögött - éreztem, hogy jó irányba tartunk. A Vojtina társulatával gyakran dolgozom együtt - íróként, színészként is, jól érzem magam velük. Most kint ülök. Egy alkotó folyamatban mindenki hozzáadja a magáét - Hajdú Peti[3] például ebben a produkcióban rendezőasszisztens, de pont úgy gondolkodik velünk, pont úgy gondolkodtat és ötletel, mintha a színpadon állna. 

Az előadás megszületésénél rendkívül fontos szerepet tölt be a látványvilág, az illúzió, a színpadkép megteremtése. Orsolya, hogyan kezdted el a tervezői munkát? Mennyire kaptál benne szabadkezet?

Szőts Orsolya: 
Mindenekelőtt elolvastam Kertész Erzsi könyvét, hogy egy teljesebb, bővebb képet kapjak a figurákról. Utána elkezdtünk beszélgetni Angélával, hogy mik az elképzelései az adaptációról. Nagyon fontosnak tartottam azt, hogy egy variábilis, egyszerre reális és játékos teret teremtsek, mert színészként tudom, mennyire megsegíti a bábszínészt egy jó és inspiráló tér.  

Szőts Orsolya / Fotó: Borovi Dániel 

Bábtípus szempontjából sokáig tanakodtunk Angélával, hogy melyik lenne a leghitelesebben alkalmazható technika ebben a darabban. Milyen formában lehetne a legtöbb játékot jól és magától értetődően összeilleszteni és egymásból következővé tenni. Mindemellett nagyon fontos volt, hogy az idősíkokban való gyors ki-be lépést a színészek a legkisebb technikai akadállyal tudják megtenni. Szabadon, örömjátékkal - semmiképpen sem lassítva magukat, illetve felélve energiájukat a technika miatt. 
Angélától tervezőként és színészként is mindig nagy szabadságot kapok. Szerintem az idők során nagyon jól ráéreztünk egymás alkotói ritmusára, azaz mikor kell kicsit megemelni a másikat, mert épp segítségre szorul, vagy épp mikor kell csak figyelni és hagyni, hogy hadd szálljon el a képzelet minden irányban. Szeretem, hogy mellette egészen a részletekig elmehetek, játék-ajánlatokat tehetek az adott szituációhoz és nem csak figurákat és díszletet kell adnom a színészek és az ő "kezébe." 




Mi a vezérfonala a színpadkép kialakításának? Dolgoztál-e esetleg saját iskolai élményekből?

Sz.O.: 
A vezérfonalat leginkább az adaptáció helyszíne határozta meg, ami egy osztályterem.
Egyszerre kellett egy jól felismerhető tantermet és egy mobilis, több szintet megjeleníteni tudó, könnyen variálható teret megálmodni. Valami olyasmit szerettem volna, amiben bármiből lehet bármi, ami a színészi alkotást segíti és a gyerekek gondolatait is asszociációra sarkallja.
Nem volt még olyan, hogy ne a saját életemben kutakodtam volna, amikor játszottam vagy terveztem. Azt hiszem, a leghitelesebb megoldás vagy a leghitelesebb úthoz vezető ösvény mindig valahol abban van, ami magam vagyok. Amúgyis elég önreflektív személyiségem van. 

Korábban is dolgoztál már együtt Angélával. Ezúttal milyen asszociációkat szerettetek volna elindítani a közönségben? 
Sz.O.: 
Szeretem, amikor a néző magára ismer. Amikor van valami, amivel tud azonosulni. Jelen esetben fontos volt olyan szituációt/játékot teremteni, ami mondhatni kortalan és bármelyik tanteremben előfordulhat. A gyermeki képzelőerőnek nehéz határt szabni. Ami nekünk asztal, az nekik addig asztal, amíg muszáj, hogy az legyen. Egy osztályterem pedig csak addig a tanulás színtere, amíg az utolsó felnőtt is el nem hagyja azt... 

Arika az egyik jelenetben azt mondja: Ez az egész különlegesség dolog arra megy ki, hogy az ember barátokat szerezzen.” Számotokra mit jelentenek a népszerűség és az igazság/igazmondás kifejezései?

K.A.: 
Konfliktuskerülő vagyok: még mindig gyakran kapom magam azon, hogy becsomagolom a mondanivalómat, tompítgatom az éleit. Pedig a színház alkotói folyamatában szükségszerű a konfrontáció. Ezért gyakran sajnálom, hogy nem fogalmazok bizonyos helyzetekben keményebben és határozottabban: akár azon az áron is, hogy adott pillanatban megbántok vele másokat - és ezzel esetleg veszítek a vélt népszerűségemből. Az állandó méricskélés, dekázgatás előbb vagy utóbb megbosszulja magát: a túltolt diplomácia könnyen válthat zűrzavarba - holott tiszta és átlátható kommunikációra lenne szükség az élet minden területén… Mindezzel csak arról akarok beszélni, hogy az igazmondás-népszerűség kérdés olyasvalami, amivel újra és újra szembe kell néznie az embernek - felnőtt korában is.

Sz.O.:
Érdekes maga a népszerűség mint fogalom. Napjainkban az ismertség vette át leginkább a népszerűség helyét. Rivalda bárhogyan, bármi áron. Az sem baj, ha nem szeretnek, de tudják ki vagyok. Mi viszont, akik Arikák vagyunk, azt hiszem arra a népszerűségre vágyunk, ami egyszerűen egy helyet jelent, ahol szeretnek bennünket és azért szeretnek amilyenek vagyunk.

Hell Krisztina és Asbóth Anikó / Fotó: Pusztai Ákos

Sok gyerek nem tudja, mivel nem kap megerősítést, hogy önmagában minden ember egy csoda. Trendek jönnek-mennek, az egyformaság a menő, a cselendzsek világát éljük, ahol az egyedi kilóg és tördeli a kezeit. Arika is, ahogy nagyon sok gyerek, ettől a helyzettől van zavarban. Ezért jönnek a megállíthatatlan sztorik és füllentések, amik pont az ő fantasztikus különbözőségét hangsúlyozzák. Én is kicsit Arika vagyok fantázia szempontjából, de már nem túlélésből, hanem boldogságból és mások megnevettetéséért szállok el.

Az előadás központi felvetése vagy kérdésköre lehet, hogy merj önmagad lenni, mert igazán az a valaki különleges, aki önmagát adja s ezáltal hitelessé válik. Ti mikor érzitek azt, hogy önmagatok vagytok?

K.A.: 
Azt hiszem, az ember egy életen át ismerkedik saját magával: különböző életszakaszokban, sokféle élethelyzetben kell újratanulnunk magunkat, miközben igyekszünk szűkíteni azon a távolságon, ami a “milyennek szeretnék látszani” meg a “milyen vagyok” között tátong. Az Arikáéhoz hasonló küzdelmek nem múlnak el a gyerekkorral, de érdemes felvállalni, ha adott helyzetben és bizonyos dolgokban nem vagyunk annyira jók, mint amennyire lenni szeretnék. 

Sz.O.:
Hála az égnek egyre többször vagyok önmagam. Színpadon leginkább, de mára a "nagybetűs életben" is egyre többször fordul elő, hogy kendőzetlenül tudom képviselni magamat és a gondolataimat. Nehéz, mert alapvetően szélsőséges vagyok és ahogy múlnak az évek, folyton változom, ugyanakkor egy idő után egyszerűen csak nyugtázom, hogy nincs mit tenni, ez is én vagyok. Ahogy egy képzős tanárom mondogatta annak idején: ,,Minél több színt használsz, annál több árnyalatával kell tudni aztán bánni!" 

Ahogy említettétek, a történet egy osztálytermi közegben játszódik. Úgy tűnik, minden egyes szereplő jellegzetes karaktert jelenít meg: van vezér/hangadó jellem, osztály bohóca és introvertáltabb alkatú gyerek is. Ha visszaemlékeztek az általános iskolai énetekre, milyen szerepet jelenítettetek meg a saját osztályotokban? Arikához hasonlóan szerettetek volna kitűnni és különlegesnek lenni?
 
K.A.:
Persze, hogy szerettem volna kitűnni - de csak csendben lébecoltam a középmezőnyben. Szörnyen átlagosnak éreztem magam. Szavalóversenyeken meg színjátszós megmozdulásokon egyszer-egyszer láthatóvá váltam. Az jó érzés volt.

Sz.O.:
Ha nem akartam volna is kitűntem volna, mert sikerült egy olyan osztályba kerülnöm, ahol 10 lányból 8 hosszú szőke hajú, a 9. hosszú vörös hajú volt, én pedig rövid fekete bili frizurával csápolhattam a tornasor végén. Családi történet, hogy az első napon megkérdeztem anyukámat, biztos jó osztályterembe mentünk-e be, mert ide csak szőke kislányokat vettek fel. Szóval különlegesnek is mondhatnám az akkori helyzetemet, reciprok különlegesnek. Egyébként leginkább a humorommal tűntem ki és a lehetetlen kérdéseimmel.  

Nagy Mónika, Hell Krisztina, Mercs Máté Péter, Lehőcz Zsuzsa, Telenkó-Oláh Tímea, Baditz Dávid / Fotó: Pusztai Ákos

Egy másik karakter Csuda Gábor azt mondja: Együtt meséltük, tehát mindenkinek benne van a maga igazsága.” Melyik számotokra a legkedvesebb jelenet, momentum ebből az előadásból? Megfogalmazódtak-e bennetek kérdések a történettel kapcsolatosan? 

K.A.:
Ez a történet mindnyájunkhoz közel áll - érzem ezt a próbafolyamaton is: azon, hogy a fokozódó fáradtság ellenére sem csökken a lelkesedés a színészekben. Nehéz kedvenc pillanatot választani a próbákból vagy az előadásból, mert olyan hamar 2.b osztállyá vált ez a csapat, a legelső pillanattól élve és építve ki-ki a maga karakterét, hogy azt folyamatos öröm nézni! De például: amikor a finálénk koreográfiája miatt belépett Ágoston Krisztina[4] és némi részpróba, majd egy végigmenős próba megnézése után mozgás-ajánlatokat tett a színészeknek, ami láthatóan egyszerre volt a csapat számára kimerítő és szórakoztató, miközben rendszerbe került színész és báb - hát, az olyan volt, hogy utána még a szünetben sem hervadt le a mosoly a képemről. 

Sz.O.:
Az egész történetet nagyon szeretem úgy, ahogy van. Mind a Kertész Erzsi-féle mesét, mind az adaptációját. Rendkívül hiteles és erős. Bőven van mire ráismerni és reflektálni benne. Természetesen ezer kérdés megfogalmazódik bennem, de talán ha színészként lennék a folyamatban, akkor még ennél is több lenne. Tervezőként egy próbafolyamat nem ugyanaz, mint színészként. Töredékeket lát az ember, ami olykor rendkívül izgalmas tud lenni, mert külső szemlélőként sokkal nagyobb “áttöréseket” lehet észrevenni. A legjobb pillanat az, amikor látod, hogy nem csak papíron él meg az, amit megálmodtál, hanem könnyen működik valamint a színészt és az előadást szolgálja. Hihetetlenül jó az, amikor a játékoson látod, hogy boldog és igazán tetszik magának. 


Az interjút készítette: Baluja Petra 

 

[1] Író, dramaturg, 2017 januárja óta a győri Vaskakas Bábszínház tagja. 
[2] Író, munka-és szervezetpszichológus. Az Arika, az elkápráztatóművész című előadás a Göröngyös Úti Iskola – Lássatok csodát! című meséje alapján született meg. 
[3] A Vojtina Bábszínház színésze, aki 2006 óta a társulat oszlopos tagja. 
[4] Színházi táncos és modern tánctanár, 2017 óta a Vojtina Bábszínház tagja. 

Színháztermi előadás:1.200 Ft / fő
Játszószínházi foglalkozás:1.200 Ft / fő
Felnőttelőadás:1.200 Ft / fő
Gyermek-előadásokra szóló bérlet:3.500 Ft / fő

Kedvezményes jegyár három vagy többfős családok részére:

Színháztermi előadás:1.000 Ft / fő
Játszószínházi foglalkozás:1.000 Ft / fő

Szeretne értesülni a legfrissebb
bábszínházi információkról?

Iratkozzon fel hírlevelünkre:

4026 Debrecen, Kálvin tér 13. +36 (52) 418-160 vojtina@vojtinababszinhaz.hu
Vojtina Bábszínház © 2016 - 2021 Minden jog fenntartva!