Hírek

„A pillantás, a dallam néhány taktusa, egy alig észrevehető mozdulat, a szó, mint hangzás és költői elem a lelkek nyelve.” – Ezzel a Vekerdy Tamás idézettel indul az előadások ismertetése a programajánlóban[1]. Miért ezt választottad?

Azért fontos számomra Vekerdy Tamás gondolata, mert képviseli azt a holisztikus, művészetalapú szemléletet, életfilozófiát, ami véleményem szerint sűrítetten a játékosság lényege is. A művészet eszközeivel minden életkorban meg lehet nyitni az emberben a harmóniához vezető utat. Tapasztalataim szerint a művészet lehetőségeivel való tevékenységek akkor hatnak többrétegben az egyénre, vagy egy-egy közösségre, ha a műfajok sokszínűségét egyszerre alkalmazzuk. Oly sokféle összetettséggel élünk, hogy a belső ingereink, a figyelmünk határai, az érzelmeink mélysége más-más művészeti entitásra lesznek érzékenyek. A zene, a zenére megszületett mozdulat, a tánccá alakítható költészet, a szó ereje, a szavak mögött megszületett képek, a láthatóság és a láthatatlanság összeérése – ez mind másképpen hat ránk.  

Azok az életkorú gyerekek, akiknek ezeket a játékokat szánjuk, éppen a valakivé válás kezdő lépéseit teszik. Ebben a korban akkor kapják meg a metamorfózison átesett tárgyon, látványvilágon a mesét, amikor még érzései nem strukturáltak, amikor az emlékelőhívásra nem igazán építhetünk, amikor még az éntest és a pszichikai élmény különválik, amikor a látóképesség a legintenzívebben változik, amikor a transzformáció, a szelekció képessége még nem fejlődött ki, amikor még „önmagánál nagyobb” az önképe, az önérzékelése pedig univerzális. Ebben a „teljességben” elképesztően izgalmas számomra felnőttként benne lenni. Gyerekként kerekebbként látja a világot, mint mi, felnőttkorúak, akik szanaszét szabdaljuk a világra való rátekintésünket, a cselekvéseinkben is mozaikszerűbbek vagyunk. A szintetizálásra alig hagyunk magunknak időt, lehetőséget.

Hogyan kezdtél el ötletelni, amikor kialakítottad ezeket a tematizált előadásokat? Milyen módon igyekeztél összhangba kerülni a gyerekek világával és érzelmeivel?

A Vekerdy idézet jó alap, hogy érzékeltetni tudjam a választott műfajokat, a hozzájuk társított színházi, és tevékenységi formákat. Arra fektettem hangsúlyt, hogy az óvodás metaforákat használ, hogy nála még nyelvi produkció a kreatív folyamat, nem egyszerű utánzás, hogy egy metafora alkotásához fel tudja ismerni a hasonlóságot két dolog között. A metaforikus nyelv nála egybeesik a szimbolikus játék megjelenésével. Ezeket figyelembe véve vizsgáltam, hogy a cselekvés hogyan bontható ki költészetre, hangok ritmusára, a beszéd játékosságára, illetve a költészethez milyen módon lehet képeket társítani, a szóhoz tárgyakat rendelni, a háromféle műfaj találkozása nagyon szép algoritmust ad. A kisgyermek gondolkodásának egyik jellemzője, hogy a látszatot és a valóságot összekeveri, képi gondolkodása erős, hogy észleli a jelenségeket, de a maga sajátos nézőpontjába helyezve értékeli azokat.

Te vagy a játszószínház vezetője és ezeknek az előadásoknak a szakmai konzulense, aktívan veszel részt az alkotói folyamatokban. Beszéljünk egyenként is ezekről az előadásokról. Mi a jelentőségük a tematizációknak? Mi az a közös nevező, melybe összesűríthetők és mik azok a legfőbb szempontok, melyek mégis elkülöníthető, önálló játékká teszi őket? 

A Szellőn Szökellő című játékunkban azt szeretnénk megéreztetni, hogy a mozdulatok hogyan épülnek tánccá, a gesztusok milyen módon nyernek jelentéseket, hogy testünk adottságaiból miként bonthatók ki karakterek, egy-egy mozdulattal hogyan jeleníthetünk meg érzelmeket. Bagdy Emőkétől tanultuk meg, hogy szimbólumokban és testünkben élünk, mindkettő természetes, mint a lélegzetvétel, testünkhöz viszonyítjuk a világot. A foglalkozáson résztvevő gyerekekkel együtt, közösen, mozdulatelemekből alkotjuk meg az egyes karaktereket, a szemük előtt válhat ugyanabból a játékosból boszorkány, vagy a szellőn repülni tudó madár. Magi Krisztina és Ágoston Krisztina, a két színésznő, kék színekkel kibélelt térben próbálják majd a résztvevőkkel együtt leküzdeni a gravitációt, megidézni a lebegés könnyedségét. A játékunk kuriózuma, hogy a zene akkor és ott íródik az éppen jelenlévők dinamikáját figyelve. Ezt a lélegző atmoszférát Mózes Zoltán zenész alkotja meg minden foglalkozáson.

A Messzeringó című előadás címét színésznőnk, Köllő Andrea találta meg, Radnóti Miklós „messzeringó gyerekkor” jelzős szerkezetét vette alapul a Nem tudhatom című verséből. Andrea a költészettel, a kortárs gyermekversek játékba hívásával, a képzelet szárnyalásával festői képeket alkot. Tárgyakkal jelenít meg emlékképeket, érzelmeket, kötődésket.

A harmadik, a zenére épülő foglalkozásunk címe a Sej-haj, pengettyű. A zene sokféle rejtélye bontakozik ki a hangszerek segítségével. A zenés túránkon az élményeket Arany-Csató Dóra és Arany Zoltán szolgáltatja, akik a fizikai „hangtártól”, a természet ritmusain keresztül jutnak el a hangszerek megszólaltatásáig.

Az előadások, illetve a foglalkozások az óvodásoknak szólnak. Adott esetben felnőtt nézők számára milyen élményt adhatnak ezek a játékok, például segítheti-e a mélyen szunnyadó gyermeket felszínre hozni belőlük?

Mindaz a tudás és emlékezet, amely rétegekben alkotnak minket, a művészet eszközeivel megszólíthatók. Felnőttségünkben sokszor nem bízunk abban, hogy ránk is hatással lehet a mesékből megszólaló csoda, a mozdulatok szépsége, az érzékeny zenei akkordok mélysége. A művészet minden formája életkortól függetlenül elő tudja hívni a legmélyebbre dugott érzelmeket is, érintetté tesznek minket, megnyitják a bennünk tárolt képtárat. Egy színházi előadás közös terében a felnőttben kialakult hatás talán akkor válhat teljessé, ha gyermekének örömét, elragadottságát látva, saját magát át meri adni élményeinek és érzéseinek, feloldódik benne az életkori határ. 

Erről a gondolatról eszembe jut Maria Montessori orvosnő, pedagógus és pszichológus, akinek a hitvallását a gyerekek határozták meg, az életéről szóló filmben[2] őt játszó színésznőtől hangzik el az a mondat, hogy „a gyermekek az emberiség legjobb része”. A te alkotói szemléletedben annak ellenére, hogy elsősorban gyerekekben gondolkodsz, lényeges helyet foglalnak el a felnőttek.  

Igen, hiszen a felnőttek döntései határozzák meg a kulturálódás határait vagy határtalanságát, a felnőtt alakítja ki azt a struktúrát, amiben a gyereknek lehetősége lesz a világot felfedezni, amiben a művészet általi hatások megérinthetik. Úgy gondolom, hogy a gyermeknek nem feltétlenül kereteket kell építeni, hanem sokkal inkább utakat és a közlekedésben segíteni számukra. Bármelyik úton indul el, az az ő döntése lehessen. A kisgyermekek világképe, gondolkodása olyan sajátos, olyan határtalanul gazdag, hogy az alkotási folyamatban tisztelettel törekszem ennek megismerésére.

Egy előadás készítése rendkívül összetett folyamat és érzékeny lelkületű emberek alkotómunkájáról van szó, ahol érzelmi feszítettség, fizikai terhelés, de kiugró örömök is hullámozhatnak egyidejűleg. Szakmai konzulensként, rendezőként milyen munkamódszerrel, és emberi attitűddel közelíted meg az alkotótársaidat? Okoz-e nálad ellentéteket, hogy a bennük lévő gyermeket is lásd, illetve a felnőttségből fakadó szakmai kompetenciát is elvárd?  

Fontos, hogy tudjuk, mit várunk el önmaguktól, melyik az a képességhalmazunk, amiben úgy érezzük, hogy abban jók vagyunk. Alkotótársaim sokszínű művészek. Arany Zoltán és Arany-Csató Dóri szárnyalnak a közös muzsikálásban. A táncos feladatokban Magi Krisztina és Ágoston Krisztina érzékenysége kimeríthetetlen. Izgatott, hogy Magi Kriszta néptáncos, Ágoston Krisztina pedig klasszikus balett és modern táncos műveltsége és képzettsége hogyan ötvözhető egy játékban. Köllő Andrea eddigi bábos szituációiban kirajzolódott, hogy a bábbal költői finomsággal tud bánni, a bábuja és közte mély kapcsolatot alakít ki. Ezért gondoltam arra, hogy kortárs gyermekversekre álmodjon egy bábos előadást. A Messzeringó című játéka lírai szépségű lesz.

Úgy sejtem, hogy ezt a szemléletet alkalmazod a mesteremberekkel (bábkészítők, jelmezkészítők, díszletkészítők, képírók) való közös munkádban is.

A mesteremberek azok, akik értenek az anyagok viselkedéséhez, filozófiájához, ahhoz, hogy mit lehet velük megtenni, hogy a hatás teljes legyen, amikor ő, a kézműves bábbá formálja a tervező álmát, és a bábos kezébe adja a plasztikus figurát. Alkotóként ugyanis tudnom kell, hogy ha megteremtek egy figurát, annak milyen legyen a mozgáskultúrája, mekkora legyen a mozdulatnak a láthatósága, dinamikája, a látható anyag szerkezete és viselkedése milyen érzelmet képviseljen.  A játszószínháznak igen sajátos a tere, benne a gyermek közelről érzékeli az anyagokat, azok puhaságát, a színeket, fényeket, a színészi gesztusokat, megfoghatja a hangszereket. Ezáltal igyekszünk számára egy befogadó, nyitott teret és alapvető biztonságérzetet nyújtani.

A színházteremhez képest, a játszószínház tere egészen más jellegű, máshogyan használható az előadások során. Érdekesnek, izgalmasnak találom azt a folyamatot, ahogyan bejátsszátok, lakjátok a 85 négyzetméternyi teret.  De hogyan szokott ez zajlani?

Sok szempontnak kell megfeleltetni a tér kialakítását bármilyen típusú játékot is tervezünk megvalósítani. A gyerekek többnyire szőnyegen, párnákon ülnek, ezáltal a horizont teljesen máshová helyeződik, illetve sok esetben beletervezzük a résztvevőket a játék terébe. A zenei kulisszát mindenkor úgy helyezzük el, hogy a muzsika vegyen körbe mindenkit. Annyi arca van a játszószínház terének, ahány játék típust tervezünk benne. 20 éve működik a bábszínház ebben az épületben, s a két évtized bebizonyította, hogy ez a kamaraterem méreténél fogva védelmet nyújt a benne játszóknak, nézőknek.

Az eddig elmondottak alapján érdekes kulcsszóként tűnik fel a védelem szó.

Fontos számomra, hogy a felnövekvő generáció tagjainak mit tudok átadni. A játszószínházi tér metaforikusan minden oldalról megtart, mert közel van, mert szobai méret. Kicsinek, szűknek, alacsonynak is tűnhet valakiknek. Benne alkotva immár 20 éve úgy gondolom, hogy a művészet semminek nem szab gátat, hanem mindennek a kibontója, vagy a megalapozója lehet.

Az interjút készítette: Baluja Petra