Hírek

Gyakran előfordul, hogy zenészként váratlanul felmerülő helyzetekre kell reagálnod. A Holle anyó egyik előadásán például elszakadt a gitárhúr. Rajtad és a melletted ülő zenésztársadon kívül azonban senki nem vette észre, hogy baj van. Mi játszódik le benned ilyenkor?
Csak mosolygok ezeken a helyzeteken. Miután volt szerencsém többször átélni, már nem kapok pánikrohamot, pillanatok alatt a megoldáson kezdek gondolkozni.

Szereted a váratlan helyzeteket, vagy inkább a kiszámíthatóság híve vagy?
Alapvetően a kiszámíthatóságot szeretem, de a váratlan szituációkat is, miután megtanultam kezelni őket. Ha tisztában van az ember azzal, hogy nincs olyan helyzet, amit a képességei maximumával ne tudna megoldani, azaz az adott helyzetet feladatként és nem problémaként kezeli, akkor rögtön megnyugszik, nem csapong a „mi lesz, ha…” kérdéseken, így az összes energiáját és figyelmét képes lesz a megoldásra fókuszálni.
Az elszakadt gitárhúrnál azonnal kellett reagálni. Végigpörgetni magamban a megoldási stratégiát: behangolni a hangszert és a gitárfogásokat átkonvertálni, hogy a dallamok ugyanúgy szóljanak, mint korábban. Pont akkor végeztem mindezzel, mire játszanom kellett.

Zenei értelemben is ezt a kettősséget szereted? A kiszámítható és a váratlan dallammotívum egyaránt leköt?
Mindenben az egyensúlyt szeretem és keresem. A disszonancia is lehet harmonikus, lásd Kodály Zoltán Esti dal című művét, ami tele van szekundsúrlódásokkal, mégis jó hallgatni. Ha a négyes szabálynak eleget tudsz tenni, azaz a megfelelő arányban találod el a dolgok idejét, helyét, módját, mértékét, és mindezt úgy ülteted zenébe, hogy a gondolati mag végig megmarad, akkor az a zene kifejező lesz, és az érzelmekre fog hatni. Az a zseniális alkotás, amelynek lelke van, ahol a tudatosság nem koncepcióként van jelen. Ez tehetség kérdése, ami nem tanulható, és nem tanítható.
Színházi előadások tekintetében is az egyensúlyt szeretem. Akkor jó a színpadi zene, ha az kerek egészet alkot a többi műfaji összetevővel, ha senkit nem emelnek ki pozitívan vagy negatívan egy produkcióban, mert az azt jelenti, hogy nem voltak aránytalanságok.

Rendezők, akik dolgoztak eddig veled, mind úgy nyilatkoznak rólad, mint aki gyorsan és pontosan hajtja végre az instrukciókat, valamint rengeteg új impulzust ad a próbafolyamat során. Milyen módszer szerint alkotsz?
Nincs módszer – az minden darabnál egyedi – csak belső hozzáállás, vagyis: úgy a legjobb alkotni, ha a siker nem cél, hanem következmény, ez annyit tesz, hogy a zeneszerzés munkafolyamata örömöt és boldogságérzetet okoz bennem, és ez továbbadódik az így megírt zenében a hallgatóság felé, tehát soha nem a sikert kergetem, mint inkább magát az alkotás folyamatát. Van bennem egy hihetetlen ösztönszerűség, illetve a régi példaképek felé való tisztelet, amiből az alázat fakad. Mindez elengedhetetlen szerintem a hiteles művészi munkához. Ugyanakkor imádom felrúgni a szabályokat, és új dolgokat kipróbálni. Erre volt példa a KalózKaland, (rendezte: Schneider Jankó – szerk.)  amely előadásban olyan egyedülálló, 8.1-es hangzásvilágot sikerült teremteni, amire Boráros Szilárd tervező azt mondta, „na ilyen még nem volt, hogy zenével csinálok látványt.”
A zene abból a szempontból különbözik a többi művészeti formától, hogy a tudatos észlelést előzi meg. Amikor nézel valamit, akkor abban a pillanatban reflektálsz is látottakra. A zene ezelőtt a reflexió előtt jut el a nézőhöz, és kelt egy érzetet, mely érzettel a rendező által meghatározott koncepciót kell szolgálni az egész előadás során, és ez annyira nem is egyszerű.  A zeneszerző felelőssége éppen ezért óriási.  Én zeneszerzéskor nem az önmegvalósításra törekszem, hanem megpróbálok a kerek egészhez igazodni. Elkérem a szövegkönyvet, a látványterveket, ha van, megnézem a bábokat, egyeztetek a rendezővel, követem a koncepcióját, mindehhez igazodnom kell. Ha nem így tennék, akkor nem szervesülne a zene az előadással. Szeretek részt venni a próbákon, gyakorlatilag a próbafolyamattal együtt születik meg a zene.

Nem blokkol ilyenkor az időhiányból fakadó stressz?
Persze van egy kis rizikója ennek a munkamódszernek, eleinte meg is voltam ijedve, de rájöttem, hogy nincs gond. Ha belekerülsz a próba sodrásába, akkor minden jön magától. Weöres szavaival élve „Aki a forrásvidéken jár, mindig ugyane virágokból szedi csokrát.” Ihlet mindig van. Amikor épp benne vagyok egy alkotófolyamatban, eltávolodom ugyan egy picit a civil létezéstől – folyamatosan dúdolok valamit – de alapvetően nem leszek más, mint egyébként szoktam lenni. Nem hiszek a nagy művészi létezésben. Ha a külsőségekből indulunk ki, akkor engem hamarabb néznek focistának, mint zeneszerzőnek. Az alázat, és a többi alkotó munkája felé való tisztelet, ami a fontos. A maximalizmus pedig az, ami a minőséget garantálja, rengeteg zenét írok a kukának, mire a legmegfelelőbb átmegy a belső szűrőmön.

Nem süketülsz rá?
Nem, mert ahogy megírom, már hallom is. Ezt a belső szűrőt pedig folyamatosan igyekszem fejleszteni. Sokat fordítottam arra, hogy elsajátítsam a színháztudomány nyelvezetét, hogy legyen nekem is szakmai rálátásom, hogy megértsem a rendezők gondolkodását, hogy hatékonyabban tudjak velük kommunikálni.
Az erőfeszítések ellenére sajnos én is átélem gyakran az alkotó emberek csalódását, nem tökéletesen azt látom, és hallom viszont a színpadon, amit belső képként elképzelek, egész egyszerűen azért, mert vannak olyan hangszínek a fejemben, amelyek megszólaltatásához szükséges hangszerek egyáltalán nem is léteznek. Ezzel a tudattal meg kell tanulni együtt élni.

Évekig rendőrként dolgoztál, majd zenész és zeneszerző lett belőled. Alapvetően más sztereotípiák jutnak az ember eszébe a két hivatásról. Mikor jött a felismerés, hogy te mégis zenével szeretnél foglalkozni?
Biztos vagyok benne, hogy a zene az én utam, ebben érzem igazán otthon magam. A zene igazából születésemtől kezdve az életem része, olyannyira hogy az első fizetésemet is ezért kaptam, amikor 14 éves koromban Vajda János „Magnificat” című művében Sebestyén Mártával énekeltem szólót, és így kaptam a Kodály Filharmóniától az említett „első fizetést”.
Tulajdonképpen az volt a megdöbbentő a környezetem, elsősorban a tanáraim számára, hogy nem zenei, hanem katonai iskolában folytattam tovább a tanulmányaimat. Az én döntésem volt, nem bántam meg. A rendőrségen a valóságnak egy olyan szélsőséges részét is megismertem, amit máshol nem tudtam volna. Tisztában vagyok vele, hogy milyen az élet a rózsaszín létezéstől a fekete pokolig. Ez a tapasztalat megtanított arra, hogy két lábbal álljak a földön, amely tudás a zeneszerzésnél is előnyt jelentett.
Egyébként nem egyedi a zenetörténetben, hogy civil pálya mellett alkottak zeneszerzők, ott van például Korszakov, eredeti foglalkozását tekintve hajóskapitány, vagy Cezar Kjui, aki hadi mérnök volt, Muszorgszkij a császári őrezredben szolgált, de hogy mai példát is hozzak, James Horner, a Titanic, A rettenthetetlen filmek zeneszerzője, tengerészgyalogosként kezdte.

Születhet-e alkotói attitűd harmóniából, vagy belső feszültségre van ilyenkor szükség?
Természetesen születhet mindkettőből, a harmónia részletgazdag, nyugodt zenére ösztönöz, de a múltban ért fájdalmakból is merítek, ezek adják a zenéim mélységét. Ezt 16-17 évesen annyira komolyan vettem, hogy amikor alkotói válságban szenvedtem, szakítottam az akkori barátnőmmel, csak hogy legyen inspirációm. Fájt is piszkosul, írtam végül egy szép zenét, amitől megnyugodtam. Akkor ért csak az igazi meglepetés, amikor a barátnőm, akivel ott akartam folytatni, ahol abbahagytam, kikosarazott. Végül több zene született ebből a cselekedetemből, mint amennyit terveztem.
Az általam komponált dallamokban a saját személyiségem köszön vissza. A gyökerek, a közeg ahol felnőttem, a családhoz való viszonyom, az ő érzékenységük végigkísérte az életemet. Rajtam kívül mindenki tanár volt, és bár a tágabb családi körben különböző hivatásbeliek voltak – az egyik keresztapám kultúrház igazgató volt, a másik rendőrkapitány – de mindenki ugyanabban a kórusban énekelt. Heti két alkalommal hatéves koromtól én is kóruspróbákra jártam, mellette pedig klarinétozni tanultam. Gitáron, amelyet a főhangszeremnek tartanak, autodidakta módon tanultam játszani.
Sokat köszönhetek a tanáraimnak, például Dobi Lászlónénak, aki azt a fajta szigorú, de szeretet alapú pedagógiát képviselte, amiben én is hiszek. Úgy gondolom, csak akkor tudunk felmutatni eredményt, ha fegyelem van a próbákon, meg is kapom időnként a zenészkollégáimtól, hogy diktátor vagyok.

Milyen zenei stílus áll hozzád legközelebb?
A kórusmű. Az emberi hangnál nincs természetesebb, ezt tudjuk a legkönnyebben befogadni, mint egy hangszer, amely ha gyönyörűen szólal meg, a legnagyobb hatást tudja gyakorolni a hallgatóra. Nagyon nehéz jó kórusművet írni, talán még a szimfonikus zenekari műnél is nehezebb. 

Van kedvenc alkotásod?
Nincs kimondottan kedvenc, mindegyikhez kötődöm. Legutóbb a MODEM-ben bemutatott Blattner Géza kiállításhoz kapcsolódó etűdökhöz szereztem zenét (rendezte: Nagy Viktória Éva – szerk.). Nagyon szerettem azt a munkát, pedig az előadás zenei stílusa, az elektroszving nem áll hozzám közel. Szép emlékeim vannak a már említett KalózKaland előadásról, szerettem A só előadást a maga élőzenéjével (rendezte: Kuthy Ágnes), a brassói bábszínház nonverbális előadásához szerzett zenémet, illetve a tavalyi év nagy kihívását a debreceni Csokonai Színházban bemutatott Mesterkurzust (rendezte: Pinczés István).   

Szempont zeneszerzéskor, hogy milyen korosztálynak szól az adott előadás?
Igen, bár önmagában a zeneszerzés metódusában nincs különbség. A zenei motívumokra viszont igenis figyelemmel kell lennem, attól függően, hogy gyerekek vagy felnőttek fogják nézni az előadást. Az utóbbi időben bőven el voltam látva feladatokkal, ki tudtam élni minden vágyamat. A Mesterkurzus előadás kapcsán például rettenetesen élveztem, hogy Prokofjev és Sosztakovics stílusában kellett zaklatott, szuggesztív zenét szereznem. Mintha azt mondták volna, lehet nyugodtan rosszalkodni, csinálj, amit akarsz, persze stíluson belül maradva, és a koreográfiához illeszkedően. Ezeket a megkötéseket egyébként soha nem korlátokként, hanem lehetőségekként élem meg.

Milyen újabb felkérések várnak rád?
Nagy feladattal állok szembe, Kodály madara címmel szeretnénk bemutatni egy nonverbális, kórusművekből álló előadást a Vojtinában a jövő évadban, amin már most dolgozunk. Nonverbális darabhoz zenét szerezni mindig nagy kihívás, mert a zenének nem csak a darabhoz illeszkedőnek kell lennie, hanem magával a zenével kell a dramaturgiai ívet felrajzolni. A jövő évadban vár még rám egy szintén nonverbális darab a marosvásárhelyi Nemzeti Színház felkérésére, illetve Kolozsváron fogok dolgozni.

Hiányérzet?
A könnyűzenét mostanában elhanyagoltam, pedig időnként nagy szükségem lenne rá, kondiban tartja az embert. Az egyensúlyt keresem a zenélésben is.