Hírek

A koncepció ihlette az alkotók névsorát?
Láposi Terka: Igen. Olyan alkotókat szólítottam meg a kiállításokon való bemutatkozásra, akik komplexitást képviselnek mind az anyaghasználatban, mind pedig filozófiájuk közvetítésében. Jankót azért kértem fel, mert egyrészt eredeti módon sugároz egy erőteljes dinamikát, ami a színészi játékában, a rendezéseiben, a zenélésében, az emberekkel való diskurzusában, közösségek megszervezésében nyilvánul meg, másrészt izgalmasnak és egyedinek találom azt az improvizatív vizuális képességet, amivel rendelkezik.  

A kiállítás kartondobozokból formázott figurák mesei tárlataként is értelmezhető. A papírnak miért ezt az anyagát helyezted középpontba?
Schneider Jankó: A felkérés szerint egy alkotói folyamatot kellett bemutatnom a papír felhasználásával. Korábban egy alkalommal dolgoztam ezzel az anyaggal. Kikynek (Hell Krisztina, a Vojtina Bábszínház bábszínésze – szerk.) rendeztem és terveztem egy egyszemélyes előadást, az Előszobaszekrény boszorkánya című mesét. Ennek díszlete, bábjai és kellékei láthatóak is a kiállításon. Mindezeket leszámítva, nem voltak kész alkotásaim, ezért kimondottan a Vojtina üres kiállítóterében gondolkozva kezdtem neki a munkának. Szűkre szabott volt ugyan az időm, ráadásul a Pinokkió próbái is zajlottak (Jankó az előadásban színészként van jelen, több szerepet is játszik: Gepetto, Róka, Tűznyelő mutatványos – szerk.), mégis úgy éltem meg az egész folyamatot, mint amikor egy előadásra készül az ember. Pillanatok alatt kirajzolódott, majd részleteiben egyre kifinomultabbá vált, amit látni szerettem volna. Nagy szabadságot jelent nekem a papírral való munka, egyáltalán nem érzem, hogy korlátozna bármiben is, egyre jobban szeretek vele dolgozni. Hálával tartozom mindazoknak, akik segítettek nekem abban, hogy ez a kiállítás megszületett, nagy öröm volt az is, hogy Kiky vállalta a megnyitón a közreműködést, így lehetőségünk volt arra, hogy az anyag funkciójának többrétegűségét még árnyaltabban mutassuk be.

A kiállított tárgyak, figurák egy dramaturgia ívet alkotnak. Megfogalmazható-e, hogy miről szól ez „a történet”?
Schneider Jankó: Egy utazásról szól, melynek minden pontja kötődik valamilyen formában az életemhez. Nem tudom azonban, hogy lehet e részleteiben beszélni minderről. Nemrégiben vezettem végig egy ismerősömet a kiállításon, elmondtam neki, hogy miről mit gondolok, amit később megbántam. Úgy érzem, nem hagytam meg neki azt a lehetőséget, hogy saját maga járja végig ezt az utat.

Viki mennyire vont be a tervezés és kivitelezés folyamatába Jankó?
Nagy Viktória Éva: Általában be szoktuk vonni egymást a munkáinkba, most is így történt. Amikor kereste a témát, sokat beszélgettünk. Rengeteg ötlete volt, amit le kellett valahogy szűkíteni. Szakaszokban láttam rá a munkájára, mert egy ponton túl eltakargatta a történetnek azt a részét, ami rólunk, rólam szólt. Azt szerette volna, ha a berendezett kiállítást már készen látom, végül a Pinokkió próbái annyira lefoglalták Jankót, hogy kénytelen voltam hamarabb bemenni a kiállítótérbe, hogy segítsek neki, de szívesen tettem. Úgy érzem, képviselni tudtam Jankó álláspontját, így a jelenlétem, őt és a kiállítás berendezésében segítőket is (Surányi Gergő és Tóth Zsuzsa – szerk.) megnyugtatta.

A személyességhez hozzátartozik, hogy Berzsi kisfiatok munkáit is beemeltétek.
Schneider Jankó: Azt már a tervezéskor tudtam, hogy Berzsi rajzaival szeretném zárni, illetve folytatni a munkáim sorát.

A kiállítás egy három dimenzióban elmesélt dramatizált történet, melynek a befogadása a néző saját élményeivel együtt kap személyes értelmezést. Terka megosztod velünk a te személyes olvasatodat?
Láposi Terka: Jankó és Viki munkakapcsolatában van valami rejtélyesség, felszabadult teljesség. A kiállítás megépülése alatt olyan módon áramoltatták egymásból egymásba a gondolatokat, hogy a létrejött alkotást látva egyértelműek lettek bennem a hívószavak: a kiegészülés, illetve az átlényegülés. A tárlat rendezése és a Pinokkió című bábelőadásunk próbái párhuzamosan folytak, mindkettőben Jankóé volt a főszerep. Amikor Jankó a Pinokkió próbák miatt nem tudott jelen lenni, Viki komponált helyette sok mindent, anélkül hogy állandóan egyeztettek volna egymással. Nem szükséges kettőjük egyszerre való jelenléte egy alkotói folyamatban, hogy valamelyikük ne tudná folytatni a másik által megkezdett vizuális gondolatot. Elképesztő mélyen ismerik egymást, és egymás művészetét.
Jankó kiállítás-rendezését látva, fantasztikus volt megélni az átlényegülés folyamatát. Kétdimenziós síkformákból épít össze téri elemeket, melyek végtelenül lecsupaszított voltuk ellenére mély jelentéssel bírnak, a világ kozmikus erejét, és könnyedségét, a végtelen horizontot, a hullámzó életvonalat, a bedobozoltságot, de egyben a repülés szabadságát, a beteljesülő szerelmet, a család teljességét hozó biztonságát, a gyermekség örömét hordozzák magukban.
Az átlényegülés meghatározta a kiállítás megépítését is. Olyan alkotási folyamat volt ez, aminek nem volt vesztesége, nem volt forgács, nem képződött hulladék. A hangsúly folyamatosan a formáról formára való alakítás, a térben való írás volt, azaz az önmagában az alkotás, az anyagból való teremtés öröme volt a tét. Színházat teremtett.
A tárlatot nézve eszembe jutott a 21. századi képzőművészet egy új műfaji elnevezése, a nyitott kép fogalma. A nyitott kép alkotója egy kétdimenziós vizuális képet úgy helyez a térbe, hogy tetszőleges formai egységekre megbontja azt, a néző belép a háromdimenziós térbe, mintegy belép a képbe. Izgalmas belépni egy olyan vizuális térbe, ahol a formák, alakok bennem, a nézőben elkezdenek történetté összeállni. Meséket, történeteket írhatok magamban az engem körülvevő formai egységek által. A mi kiállítóterünkben most először tapasztaltam, hogy ez megtörtént.  

Érezhető, hogy a kiállítás terének megkomponálásakor az alkotó nem csak tervezőként, hanem rendezőként, dramaturgként is jelen volt. Nem ez az első olyan munkád Jankó, amikor többféle szerepkörben vagy jelen, Viki rád is jellemző ez a sokoldalúság. Másfajta alkotói attitűdöt, gondolkodást jelent különböző művészeti formákban létezni? Hogyan lehet mindezeket összehangolni? Melyik áll hozzátok a legközelebb?
Schneider Jankó: Szeretem a tér kialakításával kezdeni az egész előadásban való gondolkodást, még ha nem is én vagyok a tervező, akkor is van egy erős, konkrét elképzelésem a vizualitásról. A kiállítás tervezésénél sem zajlott ez másként. Az idő korlátozottsága olykor megnehezítette a helyzetünket ugyan, de az a szabadság, amivel dolgozhattam, átlendített minden ilyen kritikus ponton.
Nagy Viktória Éva: Azt ugye tudod, hogy most nem a kérdésre válaszolsz?
Schneider Jankó: Mi volt a kérdés?
Nagy Viktória Éva: Melyik művészeti forma áll hozzád legközelebb?
Schneider Jankó: Játszani szeretek leginkább, de minden egyéb felkérésnek örülni tudok. Szeretek új társulatokat felfedezni, közösségekkel találkozni, azokat kimozdítani a megszokott kerékvágásból. Jó érzéssel tölt el, ha sikerül valami lenyomatot hagynom, és ezt nem csak művészi szempontból, hanem emberileg is értem.
Nagy Viktória Éva: Azt hiszem, hogy talán a bábos gondolkodás az, ami minden művészeti formában való munkánkat közössé tesz. Ha például színészi feladatot látok el, a háttérbe léptetve ugyan, de a dramaturg és a rendező is ugyanúgy előjön belőlem. A játék, a játékosság kulcsfogalom szerintem. Nagyon szeretek a műfajjal, a báb szemtelenségével játszani. Minden előadásunkat tudatos alkotói munkával készítünk elő. Alapvető kérdéseket tisztázunk ilyenkor, mi passzol az adott csapathoz, mi legyen a bábtechnika, ki legyen a zeneszerző. Előfordult már, hogy visszadobtunk egy anyagot, vagy akár saját ötletet, ha úgy éreztük, az nem inspirál bennünket, vagy a társulatot kellőképp.
Schneider Jankó: Játékosan próbálunk ki dolgokat, szinte észrevétlenül jutunk el a bemutatóig. „Játszunk, és egyszer csak azt vesszük észre, hogy már el is készült az előadás” – fogalmazott egy színésznő, amikor dolgoztam vele.
Nagy Viktória Éva: Közben persze mind mögött ott van a tudatosság is. Olyan, mint a színészi munka, annak is van egy tudatos része, hiszen tudnod kell beszélni, énekelni, mozogni, de egy ponton el kell engedned magad, ki kell lépned ebből a tudatosságból, hogy átmenjen a nézőnek az, amit közölni szeretnél.

Elhangzott, hogy a különféle művészeti formákat, amelyekben alkottok, a bábos gondolkodás foglalja egységbe. Ki mit ért ez alatt?
Nagy Viktória Éva: Az egész munkafolyamatunkra jellemző ez a gondolkodás. Tudatosan figyelünk arra például, hogy milyen bábtechnikához írunk szöveget, mert az alapvetően meghatározza a dialógusok hosszát. 

Hazai viszonylatban is érzékelhető ez a változás?
Schneider Jankó: Igen, a színház- és táncművészet, olykor ugyan fenntartással, vagy degradálva, de elkezdett nyitni a bábművészet felé. Minduntalan érezhető egy erős rácsodálkozás, amikor megismerkednek a báb erejével, lehetőségeivel. Ezek a találkozások aztán nem múlnak el nyomtalanul, gyökeret vernek, és folytatólagossá válnak. Hozzá kell tenni ugyanakkor, hogy egy folyamatról beszélünk, ami bár két évtizeddel ezelőtt kezdődött, még nem zárult le, a felfedezés korszakát éljük most is.
Nagy Viktória Éva: Azért ilyen lassú ez a folyamat szerintem, mert a színház- és bábművészetben alkotóknak az évad teljesítésekor komoly kötelezettségeknek kell eleget tenniük, kevés olyan lehetőség adódik, amikor kipróbálhatják magukat másban is.

Nem a kockázatvállalás hárításáról van szó?
Nagy Viktória Éva: Nem gondolom. Kevesen vagyunk a bábos szakmában, és mivel egy-két évadra előre megvan a bábszínházak terve, nehéz azt mondani, hogy lépjünk ki ebből, és álljunk össze egy projektre. Vannak persze olyan típusú útkereső emberek, mint Boráros Szilárd – jelenleg a Jancsi és Juliska mesén dolgozunk együtt vele – aki sokfelé dolgozik, rendszeresen tervez a lengyel Nemzeti Színházban, birtokában van egy másfajta perspektívának. Ő volt az egyik megálmodója a Hottón megrendezett „banános doboz” fesztiválnak, vagy a tavaly először megvalósuló térgenerikus színházi műhelynek, amely során a meghívott alkotók adott helyszínre (jelen esetben a Szent Mihály templomra), annak történetéből kiindulva hozták létre produkciójukat. Idén mi is csatlakozni tudunk a csapathoz, tavaly a kislányunk születése miatt nem vehettünk részt rajta.
Schneider Jankó: Sokat tanulunk mi alkotók is egymástól ezeken a fesztiválokon. A szakma legutóbbi ilyen meghatározó erővel bíró találkozója Pécsett volt, ahol idén először rendezték meg a Karakulit Nemzetközi Árny-Játék fesztivált. Sajnos mi nem tudtunk elmenni, de bárkivel, akivel beszéltem, mindenki elhomályosult szemmel mesélt róla. Szilárdot oly mértékben a hatása alá kerítette, hogy a nyárra tervezett térgenerikus színházi műhely eredeti terveit felrúgva árnyjátékban kezdett el gondolkozni.
Nagy Viktória Éva: Összességében tehát elmondható, hogy léteznek ugyan kísérletező törekvések, de nagyon nehéz az évad megfeszített munkája mellett egy olyan csapatot életre hívni, akiknek tagjai egymást inspirálva, a műfajt keresve kellően szabadon gondolkoznak, ráadásul különféle korosztályt is képviselnek.
Láposi Terka: Pedig fontos találkozások ezek, visszafelé tekintve még „izmusokká” is válhatnak. A kortárs bábszínház vizualitása hihetetlenül megerősödött az utóbbi években. Ehhez azonban kellett a nyolcvanas, kilencvenes években elinduló fiatal művészek bátorsága, akik máshogy nyúltak az anyaghoz, más formákban gondolkodtak, mint elődeik, akik akkor oly módon fogtak össze, és támogatják egymást azóta is, hogy különböző stílusú világok sorozata kezdődhetett el. A jelenben pedig nagyon erős kortársi diskurzus adja a bábművészet és a képzőművészet egylényegűségét.

Mi az oka szerintetek ennek a dinamikus változásnak?

A szakma oktatásának új alapokra helyezése is hozzájárul ahhoz, hogy a bábművészet egyre erősebbé válik identitásában. Mindhárman részesei vagytok ennek a folyamatnak. Miért fontos számotokra a tanítás?
Schneider Jankó: A tavalyi évben gyakorló pedagógusoknak tartottunk a bábművészet alapjairól kurzust, illetve tankönyvet írtunk. Mindez a Nemzeti Művelődési Intézet és a Magyar Bábjátékos Szövetség felkérésére született meg. Az NMI megszűnése előtt utolsó projektjeként indította a képzést, így szomorúan éltem meg, hogy egy jól működő dolog hattyúdalaként tudtunk csak jelen lenni.
Nagy Viktória Éva: Amikor át kell adnod a tudásodat, rá vagy kényszerítve, hogy amit automatikusan csinálsz a hétköznapokban, azt tudatosítsd, összefoglald, kicsit kívülről nézz rá a munkádra. Amikor elkezded leírni, hogy hogyan is gondolkodsz a bábművészetről, óhatatlanul felteszed magadnak a kérdést, vajon tényleg azon az úton járok-e, amit vallok? Ebből a szempontból nagyon hasznosak ezek a tanulási helyzetek, mindig inspirálódik az ember.
Láposi Terka: Közel négy évtizede taníthatok is a színházi munkáim mellett. Egyre erősebb tapasztalat bennem, hogy a tudatos jelenlét a tanulás-tanítás relációjában is kiteljesedhet. Igazán akkor vagyok a jelenben, amikor a megszólalásaim hitelesek, amikor meg tudom nyitni a tanítványaimnak azt a lehetőséget, hogy a világ együtt is felfedezhető, amelyben mindenki a saját röppályáját bejárva szárnyalhat.

A hazai kortárs bábművészet alkotójaként, gondolkodójaként mi az, amit a szakmának kívántok a jövőben?
Nagy Viktória Éva: Szabadságot. Azt, hogy a tudatunk ne függjön attól, hogy hol helyezkedünk el a színházművészetben. Szabadságot kívánok a stílusban, a bábtechnikában, szabadságot abban, hogy tudjunk együtt dolgozni.
Schneider Jankó: Mindezekkel együtt, amit Viki elmondott, azt kívánom, hogy segítsük egymást. Van néhány periférián lévő bábszínház, akiknek nagy szüksége lenne olyan alkotókra, akik kilendítenék őket a mostani helyzetükből. Összefogásra van szükség ehhez.
Láposi Terka: Ahhoz, hogy mindaz megvalósuljon, amiről az imént beszélgettünk, elsősorban művészemberekre van szükség. Én olyan alkotókat kívánok ezért a bábos szakmának, mint Jankó és Viki, akik határtalan szabadságot sugároznak magukból.