Hírek

Mesélj egy kicsit a Szélike előadás zeneszerzésének folyamatáról! (A darabban elhangzó zenék meghallgathatóak Samu honlapján: http://www.samucsernak.com/)

A Szélike előadás zeneszerzésével párhuzamosan másik két bábszínháznak is írtam zenéket, amelyek szintén január végi bemutatóval számoltak, kénytelen voltam előre dolgozni. Jobb esetben én magam is részt veszek a próbafolyamaton, és ahogy a darab alakul, úgy formálom hozzá a zenét, ám a Szélike esetében az idő rövidsége miatt már az olvasópróbára kész tracklistával érkeztem. Tavaly novemberében kezdtem neki a munkának a szövegkönyv alapján. Általában hasonló elv szerint dolgozom minden egyes előadás zeneszerzésekor. Miután a szövegkönyv alapján megismerem a karaktereket, a helyzeteket, a különböző „stációkhoz” alap témákat írok, ezt követően felmérem, hogy a bábszínház milyen hangszerekkel rendelkezik, inspirációt nyerek belőlük, majd a társulat zenészeinek közreműködésével kialakítom az előadás zenei anyagát. Külön hangsúlyt fektetek a zenei felütés, illetve az előadást záró sorok kidolgozására.
A Vojtina esetében is így történt. A bábszínház alagsorában összegyűjtöttük az épületben található összes hangkeltő eszközt, majd miután kipróbáltam, meghallgattam őket, megkértem a zenészkollégákat, hogy játsszanak rá az alapjaimra. Ezeket a spontán improvizációkat felvettem, majd otthon a házi stúdiómban egybegyúrtam.
Általában a hangszerekből, hangszínekből nyerem az inspirációt, nem szoktam minden hangot előre megírni, a szöveg ismeretében kialakult első benyomásomat ugyanis markánsan befolyásolják a zenészek.

Hogyan lettél zeneszerző?

Kilenc éves koromban szüleimtől kaptam egy szintetizátort azzal az ígérettel, hogyha megtanulok rajta játszani, akkor kapok egy komolyabbat. Első óráimat egy harmonika virtuóznál, Miska bácsinál kezdtem, majd az ő tanácsára állami zeneiskolában folytattam tovább a tanulmányaimat, immár zongora előtt. A Pécsi Martyn Ferenc Művészeti Szabadiskolába is jártam, ahol az állami képzéshez képest sokkal szabadabb oktatásban részesültem, itt ismerkedtem meg mélyebben a jazz műfajával, ezen belül is az improvizációval, amely számomra a komponálás alapja. Amióta hangszer van a kezemben, azóta folyamatosan zenével fejezem ki önmagam.

Milyen hangszereken játszol, és melyik áll hozzád a legközelebb?

Professzionális szinten zongorázom, billentyűs, elektronikus hangszereket szólaltatok meg, gitáron és szitáron rendszeresen gyakorlok, régebben klarinétoztam egy évig. A MárkusZínház János Vitéz című előadása kedvéért még cimbalmozni is megtanultam. Egyszóval ha a kezembe veszek egy hangszert, azt szeretem kipróbálni. A zongora áll hozzám a legközelebb, ezen kívül minden hangszer érdekel, amelyben kreativitást találok.

Létezik olyan zenei irányzat, stílus, amelyet előnyben részesítesz?

Nincs ilyen. Nem feltétlenül stílusokban gondolkozom. Van egy zenekarom, az idén tíz éves Singas Project, amelynek egyik alap koncepciója, hogy „minden szent, és semmi sem szent”. A zenekar tagjai közül mindannyian a jazz területéről jövünk, szeretünk improvizálni, ugyanakkor nem kötjük magunkat egyetlen zenei irányzathoz sem, kortárs folyam zenét játszunk, ha nagyon meg akarjuk magunkat határozni. Az alkalmazott zeneszerzés, amivel legtöbbet foglalkozom, különösen megköveteli az embertől, hogy ismerje, ugyanakkor függetleníteni tudja magát a zenei stílusoktól. Ha nem határoz meg a stílus, nem gondolkodsz toposzokban, akkor vagy igazán képes határok nélkül alkotni.

Valamilyen igazodási pontra csak van szükség ahhoz, hogy megszülessen egy egység.

Ez a pont általában az, hogy tetszik, vagy nem tetszik az, amit épp hallok. A munkámból fakadóan kifinomodott a hallásom, érzékenyebb vagyok a zenei árnyalatokra. Stúdiótechnikai jártasságomnak köszönhetően pedig azonnal kiszűröm, ha egy dalban valami hibádzik.

Volt valaha példaképed?

Kimondott példaképem nincsen, viszont rendszeresen utánaolvasok azoknak az embereknek, akiket érdekesnek találok. Ők általában azok, akik nem álltak be a sorba, valamit másképp csináltak.

Mit tanácsolnál a tíz évvel ezelőtti önmagadnak?

Ha elhagynál pár időhúzó dolgot, és azt az időt arra fordítanád, amit egyébként is szeretsz csinálni, akkor még eredményesebb lennél.

Megvalósult az, amit akkor elképzeltél magadról?

Nem. Harmincéves koromig szerettem volna világhírű jazz-zongoristává válni…nem lettem, de egyáltalán nem zavar. Mindez nem jelent semmit, mert közben olyan dolgokkal foglalkoztam, amelyek örömet okoztak nekem. Nem hiszek abban, hogy mindent előre el lehet tervezni, nem árt persze egy jövőkép motiváló erőként, de azt hinni, hogy tökéletesen ugyanaz fog megvalósulni, amit kigondoltunk, fölösleges. Mindig is azt csináltam, amit szeretek, leszámítva egy kétnapos szalagmelletti munkát egy gyárban, amely végül miután mindkét nap sikerült egy-egy gépet tönkretennem, elbocsájtással végződött.
Most már évek óta alkalmazott zeneszerzéssel foglalkozom, szabadúszó vagyok és voltam mindig is. Amennyire nehéz ebben a rendszerben mozogni, olyannyira felszabadító új projektekben részt venni, új emberekkel találkozni.  

Elégedett tudsz lenni a munkáiddal?

Igen, el tudom engedni őket, de csak azért, mert az utolsó pillanatig csiszolom, alakítom őket. Megfelelési vágy elsősorban saját magammal szemben van, de meg szoktam hallgatni mások kritikáját is, és meg is fogadom a tanácsot, ha úgy érzem, jobb eredmény születik tőle.

A munkád mely része áll hozzád a legközelebb? Van-e olyan része, amit nyűgnek élsz meg?

Egy előadás hangzásvilágának kitalálása a legkreatívabb része egy alkotófolyamatnak, épp ezért ezt szeretem a legjobban. A munka „muszáj” része a zeneszerkesztésnek az a fázisa, amikor a hangsávokat kell kitisztítani, és egymás mellé pakolni, mint egy puzzle kirakó. Van egy saját hangstúdióm a pécsi MárkusZínház épületének alagsorában ahol a zenei anyagok összeállításakor elejétől végéig önállóan dolgozom: kitalálom, felveszem, megvágom, keverem a zenét. Nem mondom, néha jó lenne, ha mindezen feladatok elvégzésére lenne egy-egy emberem, de így aki velem dolgozik, egy személyben megkapja mindazt, amire szüksége van.

Csapatjátékosnak vagy magányos farkasnak tartod magad a munkában?

Mindkettőnek. A színházban és zenekaromban több emberrel kell együtt dolgoznom, trió, kvartett felállásban. Amikor alkotok, akkor viszont azt szeretem, ha az információk begyűjtése után, visszavonulhatok, és magamban tisztázhatom a zenei anyagot.

Mit csinálsz, amikor nem zenélsz?

Mostanában újra elkezdtem zenét hallgatni, ami azért számít különlegesnek, mert a munka mellett nem nagyon jut időm még erre is. Egyébként a barátaimmal szoktam találkozni, sokat töltődöm a velük való beszélgetésekből, ha pedig tehetem, akkor utazok. A következő úti cél, melyet a Pilári családdal közösen (Pilári Gábor és Vajda Zsuzsanna a MárkusZínház alapítói – szerk.) tervezünk: India. Nem ismeretlen számunkra az ország, korábban már jártunk arra, és mint akkor, idén is elsődleges tervünk a kikapcsolódás mellett a kutatás. Piláriék a helyi bábos kultúrát tanulmányozzák, én magam pedig, egy zenész barátom együttműködésével a hagyományos indiai zenével ismerkedem majd.  

Hogyan képzeled el magad tíz év múlva?

Szeretném, ha a bábszínházi munkákon túl, nagyszínházi előadások, filmek zeneszerzésével is foglalkozhatnék, illetve részt veszek egy olyan projektben, amelyről nemigen nyilatkozhatok, de annyit elárulhatok, hogy a kutatásunk az emberi agyhullámokkal foglalkozik. Célunk egy olyan „hangszer” megalkotása, amely az emberek természetes kiegészítőjeként működik, és segít a szellemi, érzelmi fejlődésben.